Floch Istvánné Julika városunk egyik közkedvelt cukrászüzemének vezető-tulajdonosa.
Nagylelkűsége, de egyben szerény, mindenki felé nyitott egyénisége és jószívűsége szokatlan és üdítő jelenség. 2003-ban a Pro Urbe kitüntetést jótékonykodása és a város közéletében kifejtett munkájának elismeréseként kapta meg. Bár nem hivatásszerűen tevékenykedik a különféle sérültséggel élő emberekért, de elkötelezett és önzetlen támogatója a Vácott működő fogyatékosokkal foglalkozó intézményeknek, egyesületeknek, civil szervezeteknek is. Nem volt még arra soha példa, hogy e közösségek tagjai, munkatársai üres kézzel távozzanak a cukrászüzem kapuján. Ezért nem meglepő, hogy 2008-ban „A Fogyatékossággal Élő Váci Emberekért” kitüntetéssel jutalmazták és, hogy 2010-ben a nagy múltú siketek iskolájának díját, a „Cházár Díjat” is megkapta. Példaértékű az, ahogy a váci pártérdekeken felülemelkedve, békében és önzetlenül munkálkodik a város közösségeinek érdekében.
Kedves Julika, Te milyen gondolatokkal indultál a „nagybetűs” életnek?
Az ember életének meghatározó része a munkája, de amikor a cukrász szakmát választottam, nem ilyen gondolatokkal indultam… A váci vendéglátónál kezdtem. A vállalat neve négyszer változott, én mégis ugyanannál a vállalatnál maradtam. Csak egy munkahelyem volt, és most is itt dolgozom. Bár úgy mondja a fáma, az ember életében illik legalább kétszer munkahelyet változtatni, én mégsem tettem. Nem gondolom, hogy ez így rossz döntés volt, hisz mindig megbecsültek. Kétszer kaptam Kiváló Dolgozó elismerést, egyszer megkaptam a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója elismerést is. A vállalatok közti cukrászversenyekről mindig serleggel, oklevéllel érkeztem haza, így erősítettem vállalatom hírnevét. 12 évet vezető-helyettesként dolgoztam, 18 éven keresztül voltam felelőse a tanulók oktatásának.
Milyen nehézségekkel kellett eddigi életed során megküzdened, mint vállalkozó?
Melyik időszak volt a legnehezebb?
A rendszerváltás előtt a P.M.V.V. teljesen megszűnt. Ez idő tájt kaptam megbízást
a vezetői munkakör betöltésére is, mivel a régi vezető nyugdíjba vonult. A megszűnés követően nem volt más választásom, mint a vállalkozási forma. Ez sajnos nehézségekkel indult, mert az üzem létszáma 62 fő volt és három műszakban folyt a termelés, de a létszámot a felére kellett csökkenteni. Természetesen ez számomra is lelki traumát jelentett, hisz a volt kollégáimmal kellett megértetni a munkaviszonyuk megszűnését. Ezután jött a másik működési forma, aminek keretében napjainkban is működünk, ez az egyéni vállalkozás. Minden időszaknak megvan a nehézsége és a szépsége is, mindig oda kell figyelni a napi munkára, a minőségre. Bár ügyes szakemberek mellett ez könnyebb! Jelenleg az általam oktatott cukrászsegédek adják a dolgozói létszám felét, és ez biztonságot jelent. Az emberek nagy részére manapság, nem a fizikai munkával megszerezhető anyagi biztonság igénye a jellemző. Sokan el sem tudják képzelni mit jelent a kétkezi munka.
Számodra mi a siker?
Tevékenységed és a közéletben betöltött szereped kapcsán sok emberrel kerültél kapcsolatba.
Mi az, ami erőt ad a mindennapokhoz?
Hogy látod ezt a kérdést, van a tisztességes munkának még becsülete?
Valóban ilyen nehéz gazdasági helyzetben nem könnyű egy vállalkozást vezetni, családok számára biztos megélhetést nyújtani. De nagy akarattal, szakmai szeretettel és alázattal, úgy érzem, van még a kétkezi munkának megbecsülése.
Számodra mi a siker?
Minden napomat szeretettel és örömmel kezdem, hisz a kollégáimat erősíteni kell, mert jó kedvvel jobb dolgozni. A kevés munkát be kell osztani, a sokat jól kell szervezni. Munkámban mindig a megvalósuló elképzeléseim adták az erőt, mert ez fejlődést jelent, a fejlődés pedig maga a siker.
Ebben saját hitvallásom segít: „Vallásosan hiszem, hogy az ember munkája hosszú évek után megadja a sikert.”
Tevékenységed és a közéletben betöltött szereped kapcsán sok emberrel kerültél kapcsolatba.
A váciak megtapasztalhatták jószívűséged, segítőkészséged és pártatlanságod. Milyen tapasztalatot szereztél az évek során?
Az emberek iránt mindig tisztelettel, szeretettel és segítőkészséggel voltam és vagyok, lehet az gyermek, felnőtt, idős, fogyatékos.... Jó a lelkemnek, ha valakin segíthetek.
Nem azért van, hogy adjak, hanem azért adok, mert van. Jót tenni jó, és én jó szándékkal fordulok mindenki felé! Úgy gondolom bármilyen szervezetről, egyesületről, csapatról legyen szó, ezt mind emberek alkotják, és én nekik segítek. Mindig az embert néztem-nézem így mindegy, hogy milyen oldalon áll. Szerintem jó üzletasszony soha nem párt politizál. De szerintem a pártoskodást kisebb településen egy kisebb vállalkozás nem is engedheti meg magának.
Mi az, ami erőt ad a mindennapokhoz?
Személyiségem karitatív jellegű, segítőkészségem, adakozásom sokszor erőn felüli,
de ez erőt adva visszahat rám.Így a hosszú évek során nagyon kellemes személyi kapcsolatokat alakíthattam ki. Jó a viszonyom a városi közintézményekkel, iskolákkal, óvodákkal, számos sportegyesülettel, valamint felekezettõl függetlenül az egyházakkal. Ezen szervezetek üzleti, és személyes tisztelettel vannak irányomba. Egyik meghívásukat követi a másik, ünnepi idõszakokban sokszor nem fér bele az idõmbe, hogy mindenhol tiszteletemet tegyem. Jó érzés, hogy számítanak rám!
Azt mondják az embert a vágyai, tervei motiválják és éltetik. Teljesen megérdemelten neked a sors elismertséget, szeretetet, városi közmegbecsülést adott eddig. Mit szeretnél még elérni az életedben?
Amit lehetett, a szakma területén úgy érzem, elértem. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy a földi küldetésemhez egészséget és erõt adott. Köszönöm azoknak az embereknek, akik figyelemmel kísérik tevékenységemet, elismeréssel voltak, vannak irántam. Ezután is szeretném vásárlóink igényeit magas színvonalon kielégíteni. Bízom abban, ha majd úgy érzem, hogy elég volt, családom tovább fogja vinni a vállalkozást. Remélem a Floch „dinasztia” cukrászata, olyan cukrászat lesz, mely a vevõk megelégedettségére még sokáig üzemel.
Köszönöm a Váci Polgár Szerkesztõinek az interjút!
Mi is köszönünk mindent Julika!
A Váci Szalon háziasszonya
Ványi Lászlóné volt
Ványi Lászlóné volt
A hó még mindig esett. A közeli tó is befagyott. Zümőék kigondolták, hogy el mennek a tóra korizni. Meghallván ezt a remek ötletet, Rudi bácsitól csak úgy zengett az erdő, hogy majd ő megmutatja, hogy kell korcsolyázni, és majd ő megtanít mindenkit! Állítólag fiatalabb korában versenyeket nyert, tud koszorúzni, hátrafelé menni, és sok más kunsztot is tud. Zümőék, felpakolták a korikat, és mentek Rudi bácsi után a tóra. Manci néni aggodalmaskodott csak, mert az ő emlékeiben más történetek éltek Rudi bácsi korcsolya tudományáról. Gyorsan összeszedelődzködött, és sietett ő is a tóhoz. Meglátta már Rudi bácsit, aki épp bekötözte a korcsolyáit, Zümőék már a jégen álltak, meg ültek, attól függően mikor melyiküknek sikerült megtartani az egyensúlyát fél percnél tovább. Általában nem sikerült, kacagva csücsültek a jégen, próbáltak felállni, de a lábuk kicsúszott alóluk. Rudi bácsi is elkészült, nekilódult, hogy becsússzon a jégre, Manci néni kiáltott utána: Rudikám, figyelj oda nagyon, a nádastól menj messzi, mert ott vékony a jég! De Rudi bácsi ezt nem hallotta, és azzal a lendülettel átcsúszott a tavon, egyenesen a nádasig, ahol elfogyott a lendülete és fenékre huppant. Amikor felpróbált kelni, hallotta a reccsenést, minden egyes újabb mozdulatnál, egy újabb reccsenést. És egyszer csak beszakadt. Manci néni kiabált, Rudi beszakadt! Segítség!! Erre Zümő lekapta a korcsolyáját, mert úgy biztonságosabban tudott közlekedni, odasietett a baleset helyszínéhez és óvatosan ráfeküdt a jégre, majd elkapta Rudi bácsi karját és kezdte kifelé húzni. Oda értek a többiek is, segítettek kimászni Rudi bácsinak, aki utána hazaballagott, forró fürdőt vett, meleg teát ivott és megfogadta, hogy soha többet nem megy korcsolyázni, legalább is a tóra, maximum műjégre.
A legelső síléc korát 4-5 ezer évesre becsülik. A tudósok régebbi nyomokat is találtak a síelés kezdetéről, vannak olyan barlangrajzok, amelyek a korai kőkorszakból valók, és „sílécet” használó embereket ábrázolnak. Az északi mocsaras lápos vidékeken több ősi sílécet is találtak. Ezek az oxigénhiányos környezet miatt elég jó állapotban megmaradtak. Az egyik leghíresebb, az úgynevezett Hoting-i síléc, amely a mai kutatások szerint a legidősebb. Természetes, hogy a síléc a hóval borított és a vizenyős területeken volt inkább alkalmas közlekedési eszköz, ezért a korai időkben is ezeken a terepeken alakult ki a használata. Legelőször az emberek a hóban való gyorsabb közlekedés miatt növelték meg a lábbelijük területét, ezáltal, kevésbé süllyedtek be a hóba vagy a mocsárba. Később aztán ezt a hótalpat tovább fejlesztették, nádat kötöttek rá és a talpat teljesen befedték például nyersbőrrel, majd a méretét is megnövelték, így már nem csak lépni, hanem csúszni is lehetett vele. Ebből fejlődtek ki egyre jobban a síelésre alkalmas lécek. Származási helyét mindenképpen az északi féltekék, hóval fedte területeihez lehet kötni. A 17. és 18. századokban elsősorban csak utazási élménybeszámolók szólnak a sízésről. Majd a19. századra már egyre inkább elterjedté vált, mint sport. 1843-ban rendezték meg az első síversenyt. 20.században a síelés népszerűsége Európa-szerte nőtt. (A sífutással ötvözött lesiklása téli harcászat nélkülözhetetlen eszköze volt, így kiképzési, sőt iskolai oktatási anyag is lett egészen a II. világháború végéig.) A század második felétől terjedt el világszerte a szabadidős sízés. Egyúttal az idegenforgalom egyik legjelentősebb tényezőjévé vált a sí-üdülés, vagy másként sí-turizmus. ( mko)
