Dr. Bea Mátyástól búcsúzik szeretett focicsapata, a VTK

„Mindig gyõzni akartunk, ha nem sikerült, mi akkor is nyertünk. Megnyertük a fegyelmezett játék és
a sport örömét. Megnyertük a barátság összetartó erejét. Mindnyájan magunkkal vittük a nagy
(gyõztes-vesztes) csaták emlékeit. Hiszen az életben is gyakran Veszíteni Tudni Kell!”

(Kucsák Gábor, a VTK alapítója)

 

A dr. Bea Mátyástól elköszönõ koszorúnkon ez a felirat olvasható: „Búcsúzunk barátunktól, orvosunktól,  csapattársunktól”. E három, Mátyás és a csapat életében egymástól elválaszthatatlan szó: barát, orvos, csapattárs, igazán hûen fejezi ki „Matyi bácsinak” a VTK életében betöltött helyét. Utal a közösségünk mindennapjaiban tevékenyen résztvevõ, pótolhatatlan személyiségére. Emlékezünk. A csütörtökönkénti  mérkõzések alkalmával, a piaristák tornatermi öltözõjébe, vagy a Reménység-pályára érkezve, jó barátként, mindig érdeklõdött a családtagjaink, gyermekeink egészségérõl, ügyes-bajos dolgainkról. S mi néhány mondatban elmondtuk az elõzõ héten történteket, gondjainkat, örömeinket megosztottuk vele.

Hivatását kis közösségünkben is gyakorolta: rögtönzött rendeléseket tartott, idõpontokat egyeztetett,  gyógymódot javasolt, fájó testrészeinket vizsgálta, tapintotta, szemrevételezte azokat. Ha indokoltnak látta, szakorvos kollégáit, kis túlzással, a kispad mellõl, telefonon fölhívta, referálva kínunkról-bajunkról, értesítve
õket jövetelünkrõl, s el nem mulasztotta a fontos információt: „Nagyon kedves barátom vizsgálatát kérem”! S ha közülünk kórházba került valaki, az elsõ látogató, még a reggeli vizit elõtt- bizton állíthatjuk – õ volt.
A csütörtöki focikra rendszeresen néhány perc késéssel érkezett, de mindig megfellebbezhetetlen indokkal mentette ki magát az õt kérdõre vonó játékostársak elõtt. Ezt tudomásul vettük, hiszen mindannyian tudtuk, az õ életében, a hivatása mellett a legfontosabb tényezõ a család volt!
A pályán, rutinos, tapasztalt játékosként, az erejét beosztva játszott. A mérkõzések elején a védelmet  erõsítette, majd a játékidõ elõrehaladtával, az ellenfél kapujának közelében helyezkedett, a legváratlanabb pillanatokban gólt rúgva, fejelve. Egy-egy sikeres akcióját követõen a „szép volt Matyi” dicséretet elhárítva, mosolyogva mondta: „Jó lasztit kaptam.” Az elpuskázott gólhelyzeteket követõen pedig, jellegzetes mozdulattal, két keze közé szorított fejét csóválta, s természetesen, mosolygott…

Jelleme, tudása, nyíltsága, az apró gesztusokban tükrözõdõ embersége, humora és jelenléte biztonságérzetet nyújtott nekünk. A téli edzõtáborainkban is részt vett, másfél napot a csapatnak, a barátoknak szentelt. A havas táborba érkezéséig, telefonon tartotta a kapcsolatot velünk, s elvárta, hogy a fontosabb eseményekrõl referáljunk neki. Számtalanszor hangsúlyozta: hálás, hogy ebben a csapatban játszhat, hogy hozzánk tartozhat! Most mi mondjuk neked, Matyi bácsi, Mindannyiunk dr. Matyija: hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy Veled játszhattunk, baráti szeretetedet évtizedeken át érezhettük!
Matyi bácsi, ott Fent!

Jellegzetes karkörzéseiddel, apró léptû bemelegítõ futásoddal, edzd magad, amíg ránk vársz, mert még szükségünk lesz a játékodra, a góljaidra ott a mennyei VTK-ban!
„Nélküled a focink már soha többé nem lesz olyan, mint régen!”
Isten veled!

A VTK-Kolping focicsapata