Szávai Attila

November 18.

Szombat reggel. A Duna lassú, bölcs közönnyel mozog, ősi misztikus lény, rengeteg nagy titok tudója. A reggeli hideg hullámok végigsimítják a partmenti kavicsokat: mint egy hajnali nő, aki egy végig szeretkezett éjszaka  után félálomban, félmosollyal simít végig szeretője hátán. Hosszan nyújtózkodik a langyos téli ágyban. Elégedetten ásít.

A folyó is elégedetten nyújtózkodik most az ablak alatt. Elégedetten nyugtázza sorsát a csillagok között, jólesően gondol a Tejút kanyarulataira, melyekről az éjjel álmodott. Szelíden simogatja a parti kavicsokat.

Folyami uszály cammog árral szemben a vízen, a kapitány kávésbögrével kezében gondol arra, hogy a házassága is ilyen, árral szembeni cammogás, szeretőjére gondol, majd nagyot harákol és kiköp a félig nyitott ablakon. A nyál széles, lusta ívben száll a dunai szélben.

 Repülőgép robajlás. A Duna feletti ködben lassan nyílik ki és ugyanilyen lassan halkul el a monoton hang, D-dúrban repül a Budapest – Prága járat, csinos, ivarérett légikísérők ezer kilométer per órával szolgálják fel a forró kávékat.
Tízezer méterrel lejjebb, itt, a váci Duna-parton a reggeli futók cipőtalp pufogásai közé harangszó ékelődik, másodpercenként lüktet a reggeli félhomályba a régi hang: a harangozó automata monoton, kissé rideg gépszorgalommal felcsenget Istenhez.

A folyón csónak kel át, vidáman bukdácsol át a hideg hullámokon. Egy kabátos ember gubbaszt görnyedten az ülőkén, egyik kezével a motor irányítórúdját fogja, másik kezével a motorcsónak oldalát. Az uszályt megelőzi, nagyot int a kapitánynak.

Magányos vadkacsa rugaszkodik el a folyóról, tizenkétszer érinti lábbal a folyót, majd felszáll. Lábai körkörös hullámokat keltenek, melyek aztán eltűnnek, eggyé válnak a nagy egésszel, az öreg folyó természetes fodrozódásával. Szürkés a víz, mint egy nyugdíjas középhivatalnok álma egy kiadós pacalpörkölt vacsora után.

Valahonnan rádiós híreket hallani halkan. Nem zavaró. Ott tart a bemondó, hogy munkaerőhiány. Aztán csend. Talán a rádiót hallgató kikapcsolta a készüléket.
Hirtelen minden elhalkul, leveszik a szombati világról a hangerőt, hogy kellő helyet kapjon egyetlen hang: halk robajjal lehull egy megsárgult, téli falevél.

A túlpart fái egészen összeérnek: fázós falusi testvérek a falusi búcsúban. Nézik a folyót, az időről időre visszatérő régi, nagy mutatványt, aminek ugyan minden részletét ismerik, de mégis figyelik, hátha történik valami új, valami lényeges.





Szávai Attila (1978, Vác) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete Huszonkettő címmel jelent meg.(Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017)

A bejegyzést a szerző fotói illusztrálják