Esztergomban szentelték pappá, még a nehéz évek idején,1966. június 19-én. Teológiai tanulmányait a budapesti Központi Szemináriumban folytatta, majd a Hittudományi Akadémián avatták a teológia doktorává. Lelkipásztorként Kőbányán, Szobon, Márianosztrán is szolgált, ezt követően 21 éven át Pilismaróton volt plébános.Közben teológiai tanárként az Esztergomi Hittudományi Főiskolán tanított. 1988 és 1997 között a dömösi plébánia vezetését is ellátta. 1997-ben Esztergom-Belvárosban lett plébános. Két év múlva rektorként átvette a szeminárium vezetését. 2000. április 8-án az Esztergom-budapesti Főegyházmegye segédpüspöke lett, majd 2003 májusában a pápa kinevezte a Váci Egyházmegye
püspökévé. Vác városa és az egyházmegye nagy örömmel fogadta az új püspököt. Ma már tapasztalatból
tudjuk, hogy Dr. Beer Miklós püspök úr derűsen, szelíden és emberien vezeti a rá bízott egyházmegyét.
Tisztelt Püspök Úr, az Önnel készült interjúk és írások szerint göröngyös, változatos és tanúságos úton vezetette a Jó Isten a váci feladatig. Mit õriz az emlékeiben az 50-es, 60-as, 70-es évek Magyarországáról?
Meggyõzõdésem, hogy az ember életkorának megfelelõképpen reagál a környezetére, az õt körülvevõ világra. Mivel egészen „lentrõl kezdtem” az életemet – és itt gondolok arra, hogy a háború után árván, otthontalanul, szabolcsi kitelepítésben, hihetetlen szegény körülmények között eszmélõdtem – nekem minden élmény csoda volt, gazdagodás, felemelkedés. Ebben látom az Úristen gondoskodó szeretetét, hogy nem voltam elkényeztetve anyagilag, de éppen így tudtam mindig megelégedetten élni minden körülmények között. A falusi környezet után a váci középiskolás évekrõl is csak szép emlékeket õrzök. Csak késõbb eszméltem rá az elnyomatás ördögi mesterkedéseire. Miközben az egyházellenes politikai légkör ártó hatását szenvedtük, mégis fiatalon, lelkesen tettük a dolgunkat. Tanultunk, sportoltunk és közben érlelõdött bennem az Úristentõl való elhivatottság tudata. A hatvanas évekbõl a vatikáni zsinat a legmeghatározóbb élményem, a papszentelésemmel, az elsõ szolgálati helyeimen: Pesten, majd újra itt, a Duna-kanyarban. Visszatekintve, rácsodálkozom és hittel vallom, hogy az Úristen irányította a történelmünket, s benne egyéni életutamat. Miben látja a hitéleti különbséget, az akkori és a mostani nehézségeket összehasonlítva?
Sokszor felteszem a kérdést, hogy nehezebb volt-e akkor keresztényként élni, mint most? A válasz elõtt megfogalmazok magamnak egy másik kérdést is: hitelesebb volt-e a vallásos életünk akkor, mint manapság? A két kérdés azért kapcsolódik össze, mert nem az számít, hogy milyenek a körülmények, hanem az, hogy a hitben odaadtuk- e az életünket az Istennek. A jelenlegi egyházi életünket sajnos a kényelmesség, a megszokás, az elvárások bénítják. Nyilván nem kívánjuk vissza a diktatúrát, de jó lenne, ha ebben a kíméletlen fogyasztói, globalizált környezetben függetlenebbek lennénk a pénzvilágtól és Lélekben megtért keresztények lennénk. Összefoglalva: akkor világosabb volt, hogy ki van ellenünk, most sokkal alattomosabb az önzés sátáni ereje. A magyar történelem 1989-et a változás évének tartja, de sokan csalódottakká váltak a közélet területén, a politika irányába. Napjainkban a letargia, az elkeseredés kezd eluralkodni az embereken.
Ön hogyan értékeli az eltelt 20 évet?
A legnagyobb fájdalmam, hogy az elmúlt 20 évet elvesztegettük. Érthetetlen, hogy ennyire aludtunk. Adventben hangsúlya van az ÉBREDÉS fogalmának. Jézus egyértelmû felhívása, hogy ébredjünk fel. Keressük a magyarázatot, az okokat. Talán az 1989. év készületlenül ért bennünket. Elõbb nem akartuk elhinni, hogy valóban elmentek, utána pedig azt gondoltuk, hogy most már nincs is semmi dolgunk. Önös érdekbõl, a pillanatnyi könnyebb életért eladtuk a hazánkat. Mint a négerek annakidején a hódítóknak az
üveg-gyöngyökért. Sajnos egyházaink is aludtak és nem emelték fel a szavukat. A mostani közhangulat:
letargia, depresszió, elégedetlenség a legrosszabb reakció a gazdasági válságra. Karácsonyt várva, az adventi gyertyák fénye jelképezze a reményt, amit Isten megad azoknak, akik kérik tõle. Ezért imádkozom.
Ön szerint, ebben a kritikus helyzetben, mi a feladata az egyháznak, ezen belül is a katolikus egyháznak? És mit vár tõlünk, hitüket gyakorló, átlagemberektõl?
Tavaly Karácsonykor a görögországi ortodox püspökök felhívást tettek népükhöz, amelyben az önként vállalt áldozatot, az aszkézist kérték népüktõl. Azóta beigazolódott, hogy jól látták a helyzetet. Az adósság-csapdából csak az önként vállalt lemondás a kiút. Három éve fogalmaztam meg a püspöki felhívásomat: „Karolj fel egy családot!” Köszönet mindazoknak, akik ezt meghallgatták, és azóta is önként segítenek. Látjuk a kormányunk erõfeszítéseit, egyenlõtlen küzdelmét a bank-világgal. Ebben a szörnyû államadósságszorításban vergõdünk. Ébredjünk már fel végre! Mindnyájunknak részt kell venni az ország talpra állításában. Olyan nincs, hogy nem csökkennek a nyugdíjak, fizetések és az államadósság is csökken!
Könyörögve kérek mindenhol, mindenkit, hogy aki megteheti, mûvelje meg a kertjét, tartson állatot, vásároljon ismerõs gazdától. Nincs más munkahely, mint a föld. Isten megáldja a munkánkat, ha újra megtanulunk önmagunkról gondoskodva dolgozni. Szerényebben élni, megelégedni a legszükségesebb dolgokkal. Hálát adni az egészségünkért, a családunkért és másokon jézusi lélekkel segíteni.
Számomra nagyon fontos erkölcsi kérdés a „kiállás”, az általános és konkrét „hitvallás”, az „elvhûség”. Mit gondol Ön ezekrõl a fogalmakról, elavulhatnak vagy örökéletûek?
Valóban újra felértékelõdnek ezek a fogalmak. Amikor naponta korrupt ügyletekrõl, hamisságról, csalásokról hallunk, felértékelõdik az „elvhûség”, az igazságért való „kiállás” fogalma. Keresztényként, Isten elõtti felelõsséggel példát kell adni arra, hogy ma is lehet becsületesen élni. Ehhez hit kell, belsõ lelki erõ, bátorság. Katolikus egyházunk egy évvel ezelõtt hirdette meg a „családok évét”. Büszkék vagyunk azokra a kis- és nagycsaládokra, ahol ma is szeretetben és megelégedettségben tudnak élni. A Bibliából sokszor idézem Péter apostol levelébõl: „éljetek szép életet ... hogy lássák jótetteiteket … és magasztalják miattatok az Istent.” /1.Pét.2.12/
Azt tapasztalom a környezetemben, hogy nagy az igény a valahová tartozás, a közösségben megélt biztonság iránt. Gondolok a családi, a baráti, a munkahelyi, vagy akár a keresztényi közösségekre és ezek színtereire. Sajnos a templomok, a közösségi házak, de ma már az otthonok fenntartása is veszélyben forog.
Öntõl is bíztatást várnak az emberek. Püspökatya mit üzen a Váci Polgár olvasóinak 2012 év elején?Szükségünk van egymásra. Jézus Krisztusban Isten megajándékozott minket jelenvaló szeretetével. Sorsközösséget vállalt velünk. Példát adott nekünk: ahogy õ szeretett minket, nekünk is úgy kell szeretnünk egymást. Közösséget, szolidaritást vállalni a nehéz helyzetben levõkkel, ez a krisztusi karácsonyi üzenet lényege. Hiszem, hogy Isten ad hitet, erõt, bátorságot, hogy õt követve hiteles keresztényként lehessünk jelen a mai társadalomban és reményt, vigasztalást, békét és örömet sugározzunk környezetünkre. Így kívánok áldott ünnepet, a reménységben való újjászületést minden kedves olvasónak!
Köszönöm a Váci Polgár olvasóinak nevében a reményt adó gondolatokat, és egyben gratulálok
az olvasók és a magam nevében is az idei évben elnyert Pro Urbe díjhoz!
A Váci Szalon háziasszonya
Ványi Lászlóné volt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése