Életút-Kocsis Iván retrospektív kiállításának megnyitója

Konferáló:

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket a Madách Imre Mûvelõdési Központ és a Dunakanyar Fotóklub nevében mai, „Életút” c. kiállításmegnyitónkon. Elsõként a kiállító, Kocsis Iván fotómûvészt üdvözlöm, akinek nyolcvan darab fotóját láthatják itt a tablókon. Nem véletlen. Ez a jubileumi kiállítás tisztelgés a mûvész életmûve elõtt, aki idén tölti 80. életévét. Nem véletlen az sem, hogy oly sokan vannak itt a város vezetésébõl. Tisztelettel köszöntöm körünkben Mokánszky alpolgármester és Fördõs Attila polgármester urakat. Jelenlétük jelzi, hogy a város nagyra tartja Kocsis Iván mûvészetét, életmûvét. Fel is kérem, Polgármester Urat, mondja el ünnepi köszöntõjét.

Fördõs Attila: Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket Kocsis Iván „Életút” címû kiállításán. Mielõtt az ünnepeltrõl beszélnék, külön köszönetet mondok a szervezõknek, az érintetteknek, hogy olyan illusztris vendéggel szólalhatok meg, mint Fekete György úr. Vele kapcsolatban el kell mesélnem azt az élményemet, amelyet a médiaháború idején éltem meg. Egy Dombóvári Gábor nevû újságíró megkérdezte Fekete György urat – aki akkor az állami vezetésben volt – hogy van-e olyan egyáltalán, hogy magyar kultúra. Fekete György úr ránézett, majd felállt és tiltakozásul kiment a terembõl. Ezért a tettéért, tisztelettel most fejet hajtok, õ elõtte is. Nincs olyan ember Vác városában, aki ne ismerné Kocsis Ivánt. Szikár tartása, habitusa egy idol mindenki elõtt, miként a családjáé is. Ennek a családnak hosszú-hosszú nemzedékeken keresztül Váchoz kötõdött az élete. Az apai ág bizonyíthatóan 250 éve váci. Édesanyja felvidéki, losonci nemesi családból származott, aki egy váci látogatás alkalmával ismerte meg a késõbbi férjét. Édesapja. a közismert kereskedõ, kisváci családból jött, s talán még sokan emlékeznek rá, hogy a fõtéren, a Március 15. téren, az elefántos házban volt egy jó nevû kereskedésük. Kocsis Iván kisgyermekként a belvárosban élt, korán megismerte a várost, annak minden szegletét, kulturális életét. Vallásos neveltetésben részesült- édesapámra emlékezve említem meg, hogy együtt voltak piarista diákok. Iván mindig szeretettel emlékezik ezekrõl a piarista évekrõl, melyek meghatározó jelentõségûek voltak az életében. A Kocsis család Vác határában, a Papvölgyben szõlõmûveléssel is foglalkozott, és Iván gyermekkorában sok idõt töltött a Papvölgyben. A család a háborút is ott élte át, a kamaszfiú sajátos élménye élményeket szerzett a légi úton, Vác fölött elhúzó, Csepelt bombázni készülõ angol, amerikai repülõgépekrõl. A háborút követõen textilipari technikumba került, textilipari technikus lett. 1956-ban jelentõsen exponálja magát a forradalom mellett. A Csokonai rádió különbözõ jelszavait, híreit szerkeszti. A forradalom bukása után õt is zaklatni kezdik. 1957-ben egy tiszt folyamatosan kihallgatja. Az élet furcsa fintora, hogy a kihallgató tiszt egy közlekedési balesetben hirtelen meghal, s ettõl kezdve Kocsis Ivánt békén hagyják. 1960-ban végre érdeklõdésének megfelelõ munkakörbe kerül, 1966-ig népmûvelõként dolgozik. Ezt követõen a Képzõmûvészeti Fõiskola vendéghallgatója lesz. Vendéghallgató, hiszen sikeres felvételik után sem vehetik fel – 1956-os tevékenysége miatt – nappali tagozatos hallgatónak. Ami ezután következik az életében, azt Önök is elolvashatják a kiállítás meghívójában, és talán Fekete György úr is el fogja mondani. Többek között azt, hogy Kocsis Iván mi mindent vállalt fel az elmúlt évtizedekben, amely a mûvészethez, a fotómûvészethez köthette. Mely szervezeteknek volt tagja, vezetõje, milyen  programokat szervezett, hányat és hol. Egyet azonban valamennyien elmondhatunk róla: amit életében csinált, azt felsõfokon csinálta. A szakmáját a legnagyobb becsülettel, tisztességgel, a legjobb minõségben ûzte. Ez a kiállítás és életpályája is azt mutatja, hogy a fotózással mûvészi szinten foglalkozik. Emellett országosan és helyi szinten egyaránt, kulturális eseményeket szervez. Szakmai tapasztalatairól, ismereteirõl könyveket ír. Olyan elméleti mûveket, amelyek ma már a fotómûvészet fontos alapmunkái. Végezetül szóljunk arról, hol és hogyan találkozott a közönség a munkáival. Információink szerint 260-nál több kiállításon van túl a mûvész. Ízelítõként: 1967-ben Vácott, 1972-ben Salgótarjánban, 1975-ben Miskolcon, 1976-ban Gödöllõn, 1980-ban ismét Vácott és Miskolcon, 1981-ben Szolnokon, 1984-ben Vácott, Potsdamban (NDK) és Székefehérváron, 1985-ben Miskolcon és Szentendrén, 1987-ben és 89-ben újra Vácon, 1991-ben Budapesten, 1992-ben, 94-ben, 97-ben 98-ban töbször Vácott, 1993-ban Fanoban (Olaszország) és lehetne még sorolni napjainkig a sort. Ezek azonban csak azok a kiállítások, ahol egyedül állított ki, azokat az eseményeket fel sem említem, ahol csoportosan, más mûvészek társaságában jelentek meg fotói. Én azt kívánom Kocsis Iván úrnak hogy nagyon boldog, hosszú, egészséges élete legyen mindannyiunk javára, mindannyiunk örömére még nagyon sokáig fotózzon. Tisztelettel köszöntöm õt.

Konferáló:

Köszönjük Polgármester Úr méltató szavait. Csatlakozva hozzá, engedjék meg, hogy a Mûvelõdési Központ részérõl is megkülönböztetett tisztelettel üdvözöljem körünkben, Fekete György professzor urat, a Magyar Mûvészeti Akadémia

ügyvezetõ elnökét. Egyben felkérném, hogy nyissa meg a kiállítást.

Fekete György:

Kedves Barátaim! Én mindenkit letegezek, aki velem szemben állva, mosolygós szemmel és bizalommal közeledik. Bocsássátok ezt meg nekem. Kivéve ma egy embert, Kocsis Ivánt, akirõl kiderült, hogy fél évvel idõsebb nálam. Hát merném Õt letegezni? Tehát isten éltesse Kocsis Iván urat, a kiváló fotómûvészt és Isten éltessen benneteket. Köszönöm, hogy ezen a gyönyörû szombat délutánon eljöttetek és a szimpátiátokat kifejezitek a mûvész és a mûvei iránt. Olyan világot élünk, amikor mindenki fotózik, de kevesen fényképeznek. Mindenki fotózik, akinek van hatvanezer forintja és meg tud venni egy digitális gépet. Elképesztõ mennyiségû szörnyûséges fotó születik, amelyek természetesen nagyon fontosak a családi ünnepek, a nagymama mosolyának, a gyerekek cseperedésének megõrzésében, de nem hordoznak mûvészi értéket. Minél több rossz fotó készül, érzésem szerint annál nagyobb az igény a jó fényképre. Arra a fotózásra, amely a kortárs képzõmûvészet egy nagyon jelentõs ága. Hogy miért? Errõl szeretnék beszélni, és akkor kiderül, miért becsülöm annyira Kocsis Ivánt, hiszen ez már a harmadik olyan kiállítása lesz, amelyet én nyitok meg.

Réti Istvánnak, a jeles festõmûvésznek a két világháború között megjelent egy könyve, a „Képalkotó mûvészet” címû, amelyben többek között az intuíciós elméletrõl is beszél. Réti azt mondja – és ezt nagyon pontosan tudjuk – hogy van egy elsõdleges intuíció. Ez akkor jön létre, amikor egy látvány, vagy egy szellemi érték, vagy esetleg egy emlék „megtámadja”, megérinti a mûvészt. Mindegy, hogy költõrõl, íróról, filmesrõl, fotósról, festõrõl, vagy szobrászról van szó, a lényeg, hogy egy inspiráció érkezik a mûvészhez. A mûvész ebbõl az elsõdleges intuícióból mûvet – ki könyvet, ki filmet, ki fotót – alkot, s ez kikerül köztudatba. Mikor a mû elkezd hatni, az már el is veszti a mûvésszel való kapcsolatát. A közönség pedig birtokba veszi ezt az alkotást. Bekövetkezik a másodlagos intuíció. Ennek három fajtája lehet. Az elsõ, amikor a mûvészt

érõ inspiráció erõs, de a nagyon erõs intuícióból keletkezett mû mégsem gyakorol erõs hatást a befogadóra, vagyis a másodlagos intuíció gyenge lesz. Ugyanígy hibás eredményt kapunk, ha gyenge az intuíció, de óriási sikere van: ez a giccsvilág. Amikor a mû sikere hosszabban tartó, nagyobb intenzitású, mint amit megérdemel. Az igazán szerencsés eset, amikor az elsõdleges intuíció és a másodlagos intuíció azonos szintû, na ez az igazi mûvészi siker. Például, amikor Kocsis Iván fotózik és iteszi kiállításra a fotóit. Vagyis az élmény, amelyet õ kapott a tárgytól, a fától, a természettõl, az arctól és minden mástól, az ugyanolyan erõs hatást kelt a nézõben. A fotó valaminek az alapján születik. Igen ám, de egy sajátos nézõpont szerint. A fotó sohasem a valóság. A fotó a létezõ valóságnak egy szuggesztív személyiségen keresztül nézett leképezése. Iván ebben nagyon erõs, ebben a fotós megközelítésben. Hogy kap valami inspirációt egy tárgyból, tóból, madártól, éjszakából, napsugárból, arcból – és egy olyan kép születik, amely egy valóságos dolognak a tükörképe, de mégis egyéni. Mert azt a fotót rajta kívül senki sem tudja megcsinálni. Ez az õ személyiségén, agyán keresztül képzõdött.
Ezt az elméletet nem én fedeztem fel, komoly esztéták gondolják ugyanezt errõl a folyamatról. Hiszen a fotó, a fénykép csak ezen keresztül tud mûvészeti értékként megmaradni. Különben egy gépi másolássá válna, csak annyit tudna, amenynyit
a fényképezõgép tud. Az pedig nem elegendõ. Az autóversenyzés sem az autóról szól, hanem az autóról és a pilótáról. A gerelyvetés sem a gerelyrõl, hanem a gerelyrõl és a gerelyvetõrõl. Én, amikor ezeket a fotókat, vagy más fotómûvészek mûveit látom, akkor tudom, hogy sohasem kapnék ilyen képet a valóságról az alkotóik nélkül. A személyiségükön, élményeiken átszûrt valóságról. A XX. század végén és a XXI. század elején a mûvészet gyakorlása, mûvek létrehozása iszonyú nehézségekkel jár. Ma Magyarországon, amely egy tatárjáráson van túl az elmúlt tíz évben, mindannyian tudjuk, ha valamire kevés a pénz: az a kultúra. Ebben az idõszakban hihetetlenül szükség van azokra a kultúremberekre, mûvészekre, mûvelõdési házakra, polgármesterekre, akik átvészeltetik a közönséggel és a mûvésszel ezt a nehéz periódust.Ma – megítélésem szerint – példátlan összefogásnak kell támadnia mûvész és mûvész, mûvészeti és mûvészeti intézmény között, mert készenléti állapotba kell helyezni a magyar mûvészetet és a magyar kultúra világát arra, hogy ha eljön az õ ideje, akkor ne nulláról induljon, hanem – a kuplung elv alapján – be tudjon pörögni a közéletbe. A kultúraszervezõ mûvész egyik markáns típusa Kocsis Iván, aki nem elégedett meg azzal, hogy jó fotókat csinált, hanem megpróbált társakat szerezni, egyesületben közremûködni, utazni, jönnimenni, eõadást tartani, nevelni. Salgótarján felöl jöttem most a kiállítás megnyitóra, s mivel a szokásostól eltérõ útvonalon jöttem a városba, eltévedtem. Megálltam a kocsival és megszólítottam egy asszonyt, hogy tessék mondani, merre van a Madách Imre Mûvelõdési Ház. Azt válaszolta,
ha elvisz Kocsis Iván kiállításának megnyitójára, akkor megmutatom. Rövidesen kiderült, õ is Kocsis Iván fotótanfolyamának instrukciói alapján fotózik, amatõrként. Akkor arra gondoltam, ha valakit elkezdenek úgy emlegetni, hogy tanítványai vannak – az már nagy dolog! Kedves Hölgyek, Urak, Lányok és Fiúk! Ti, akik megszorítjátok Iván kezét és utána elmentek haza nagy tisztelettel kérlek benneteket – gondolkodjatok el azon, amit mondtam. Fogjatok össze ezekben az években. Ez a kiállítás és azok a tárlatok, amelyeket híres váci fotósok munkáiból, fotógyûjteményébõl hoztak létre – ez a magyar fotómûvészet élvonalába tartozó fantasztikus értékû archív anyag. Ezt meg kell õrizni, ezt tisztelni, „aktualizálni” kell. Errõl kiadványokat kell csinálni, mert egyszer az anyagiaknak is eljön az ideje, s addig semminek sem szabad elvesznie. Ne engedjétek meg, Barátaim. Hívjátok segítségül egymást, hívjátok, Ivánt. Ismerem, minden évben egy évvel fiatalabb és nagyon sok energia, erõ van benne. A tapasztalatait pedig örömmel átadja Nektek. A Jóisten áldjon meg, Benneteket! Köszönöm szépen.

Konferáló: Megköszönöm Fekete György elnök úr gondolatait. Végezetül, Fazekas László mûvész urat kérem ismét a hangszeréhez.

Fekete György: Kedves Barátaim! Én ezt a gyönyörû születésnapot és ünnepnapot nem akartam egy haláleset bejelentésével megszakítani. Most mégis meg kell tennem. Három nappal ezelõtt a legnagyobb élõ magyarok egyike, egy Kodályi, Bartóki méretû mûvészember halt meg Makovecz Imre személyében, akinek az 50. születésnapját ebben a teremben ünnepeltük annak idején. Jól emlékszem, féktelen bátorságomban, saját versemet olvastam fel neki. Makovecz Imre méltatását nem kell most nekem elmondanom. Tudjátok pontosan, hogy ki volt Õ. Abban is biztos vagyok, hogy amilyen mértékig távolodik élete tõlünk, a jelentõsége annál inkább nõ. Tájékoztatásul mondom, hogy a miniszterelnök úrral folytatott tegnap esti telefonbeszélgetésem után szinte egészen biztos, hogy jövõ szombaton, Farkasréten lesz a temetése. Több tízezer ember jelentkezett Kanadából, Thaiföldrõl, Uruguayból, Amerikából, jönnek az e-mailek az akadémiára, hogy társasutazással, repülõgéppel, autóbusszal érkeznek a temetésre, a világ minden részérõl. Nagy temetés lesz. Aki nem tud erre eljönni, kérem, tegye meg, hogy gyújtson egy gyertyát. 

Konferáló: Hölgyeim és Uraim! Javaslom, hogy egy perces némasággal tisztelegjünk Makovecz Imre emlékének.
Térjünk vissza kiállítás megnyitónkhoz, melynek zárásaként kérem, fogadják szeretettel Kocsis Ivánt.

Kocsis Iván: Nem szokásom kiállításaim révén szót kérni, mert azt vallom, hogy beszéljenek a képeim. Most is csak szeretném megköszönni nektek, hogy eljöttetek. Köszönöm.

Konferáló: Nem maradt más hátra, kedves Hölgyeim és Uraim, minthogy megköszönjem Kocsis Iván úrnak, hogy elhozta ide a képeit a váci közönség gyönyörködtetésére. S megköszönjem neki egész életútját. A bejárati asztalnál meg lehet tekinteni és megvásárolni Kocsis Iván: Életút c. katalógusát, amelybõl megismerhetik – mint a kiadvány címe is elárulja – egész munkásságát, legalább is annak jelentõsebb állomásait. Önöket pedig, hívom az Õszi Mûvészeti Hetek további programjaira. Jöjjenek, látogassanak minket, gazdag kínálattal várjuk a kedves érdeklõdõket.