Huszárik Zoltán halálára

Csoóri Sándor
Huszárik Zoltán halálára
A nyírfák között
októbervégi esõ szomorkodik.
Valakivel titkos találkát beszélt meg itt a hegyen,

de az a valaki idejekorán eltávozott.

Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt,
hóna alatt fekete mappa,
járt föl-alá türelmetlenül az aranyba mártott leveleken,
nézte a láthatárt elsötétítõ vadlibákat
s egyszerre csak megindult futva leleté,
mint aki az anyja gyászkendõjét látja
fölcsapódni az égre,
vagy az örök lósörényeket az örök vágóhíd felõl –
Ömlött utána a hegyrõl a rozsda,
operaházi vörheny, megvénült prófétavér,
s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtõn
s a rajzokon nõk, nõk, egy szecessziós édenkert bentlakói,
combok és elernyedt kezek a délután lusta sugarában,
valami elkezdõdõ és végetnemérõ balsors vázlatai:
mintha virágcsokrokat sodorna
asztalunk felé az árvíz.
Talán egy ámokfutó, talán egy epilepsziás szépfiú,
talán egy Csontváry-árnyék lehetett az a menekülõ,
talán egy részeg égfaragó, rebesgették a mindenttudók.
Voltak, akik szívdobogva kutatták át érte
az irgalmas völgyet,
de az elmosódó lábnyomok fölött
márcsak a vörös berkenyeágak parázslottak.