s a szél is más, mint a városban; –
a pletykák futnak, mint patkányok
a szemétdombos posványokban,
hogy kerüljék a napvilágot…
Mind kártékony…, sötétbe oson,
kerülve embert, s a világot,
a harcra edzett magányukon,
homályos önzés napi részünk,
a rend, már álmainkban sem él,
és megmérgezett, sivár lelkünk,
a múltunk ébredésétõl fél!
Az élet gyökerén a nyomor.
Anyánk drága szava volt, hogy: „nincs”.
Egy falatért szûk volt a gyomor,
s száraz kenyér darab lett a kincs.
És félelem rejti a távolt,
verejtékemtõl sír a tégla,
hogy küzdésbe rokkanni kár volt,
ha új ficsúrnak más a célja…
Alamizsnát soha nem kértem,
csak küzdöttem a hitem szerint,
az apám intelméhez mérten,
mi végül lábra állni segít.
S egyre távolodik a távol,
patkányok hazugsága a rém,
mint gyilkos törvények szavától,
magába zárkózik a remény:
távol a föld, ahová Isten szült,
az ízes szó a Felvidékrõl,
Erdély magyar hite beszûkült,
s lélekharang szól Délvidékrõl,
Vereckét az ukrán gyalázza,
labanc szánt az õrségi lankán,
a Lajta sír…, mint a Latorca,
magyar könnytõl dúsan..., árván.
Röhög…, megaláz…, szerb és oláh,
nyomorult vérünk bús talaján,
a talált kincset rejtik! – Hová(?),
az édes magyar szó dallamán!
Ó, Isten! Mért hagytál magunkra?
Nincs emberünk! – és ifjúságunk
léha… A szíve rest a jóra,
s nem gondja, hogy pusztul világunk,
házainkat más bitorolja…
s mint korhadt fa pusztul nemzetünk…
A távol félelmes magánya,
meg az imádság marad nekünk.
Dr. Simon József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése