Vácott az országzászlónál elkezdődtek a megemlékezések. Reggel a Katolikus Általános Iskola 7. osztályos diákjai koszorúzták meg az országzászlót, emlékezve így az elcsatolt magyar területeken élőkre, emlékezve a gyászos, igazságtalan területvesztésre. Az akkori Magyarország területének két harmadát csatolták el az anyaországtól. Ez utóbbi fogalom is ekkor alakult ki. Az országzászló 1939-ben állították fel a Duna-parton. A háború után lebontott emlékművet 2008. június 6-án avatták fel újra. A gyerekeket az emlékműsorra felkészítő tanárok Kvojka Annamária és Dudásné Hausenblasz Cecília kísérték az emlékműhöz. Cili néni elmesélte a hetedikeseknek, hogy nem akármilyen helyen állnak, hiszen az emlékmű talapzatába, nagy Magyarország összes vármegyéjéből (72) származó földet helyeztek el, melyet Moys Csaba, a Váci Reménység Egyesület elnöke 10 éven keresztül gyűjtött össze. Az osztályok székely zászlókat is hoztak magukkal, melyet a tanári kar hozott haza a csíksomlyói búcsúból. A székely himnusz éneklése közben (mellyel az összes elcsatolt területre emlékeztek) két diák megkoszorúzta az emlékművet.
szerk.
Juhász Gyula: Trianon
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erõ szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes mûveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derût.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsõket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsõket, magyar sírokat,
Dicsõség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tûnt a dicsõség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petõfi Sándor!
Õ egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha õt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is gyõzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcsõ,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi õskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendõ hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!
