Mókuskerék

Mókuskerék

Baráti szeretettel ajánlom
Pinke József tanár Úrnak

A múlt sodrában torzult a lélek,
magva emberi…: az önös érdek.
Így távolodik föld és az ég
s árnyék marad a tegnap, meg a rég,
és oly kevés az a szent akarat,
mely lélekkel emelt várfalakat,
melynek becsülete volt a nemzet,
s hitébõl, érte zsolozsmát zengett…

Szegény mindig volt.
És mondd! – ki szánta?
Ujjaidnak párja megszámlálja!
Beteg feleség, vagy éhes gyerek,
egy galambfiókát sem ehetnek?
De, „aki száz, meg százezret rabol…”
az égre fölnézett-e valahol?
 Ha tette, csak a napnyugtát látta,
hogy jósoljon: menjen e csatába?!

A földi létünk körbe – körbe jár,
s halad a lét mezsgyéjén mára már,
aztán tovább…, egész a fejfáig,
a számolatlan csillagvilágig.
Aki kézben tart eget és földet,
göröngyöktõl óvja lépteinket.

Ó nép! – kinek csomagja oly nehéz,
mit az ámító hazugság tetéz…
Így volt ez mindig és így is marad,
hitben lángoljon fel újra szavad,
s bár az út fogy, de ott a kegyelem…
Imádkozzál megint, szerelmesen.

dr. sijó

Távol

Távol, hová csak zaj szivárog,
s a szél is más, mint a városban; –
a pletykák futnak, mint patkányok
a szemétdombos posványokban,
hogy kerüljék a napvilágot…
Mind kártékony…, sötétbe oson,
kerülve embert, s a világot,
a harcra edzett magányukon,

homályos önzés napi részünk,
a rend, már álmainkban sem él,
és megmérgezett, sivár lelkünk,
a múltunk ébredésétõl fél!
Az élet gyökerén a nyomor.
Anyánk drága szava volt, hogy: „nincs”.
Egy falatért szûk volt a gyomor,
s száraz kenyér darab lett a kincs.

És félelem rejti a távolt,
verejtékemtõl sír a tégla,
hogy küzdésbe rokkanni kár volt,
ha új ficsúrnak más a célja…
Alamizsnát soha nem kértem,
csak küzdöttem a hitem szerint,
az apám intelméhez mérten,
mi végül lábra állni segít.

S egyre távolodik a távol,
patkányok hazugsága a rém,
mint gyilkos törvények szavától,
magába zárkózik a remény:
távol a föld, ahová Isten szült,
az ízes szó a Felvidékrõl,
Erdély magyar hite beszûkült,
s lélekharang szól Délvidékrõl,

Vereckét az ukrán gyalázza,
labanc szánt az õrségi lankán,
a Lajta sír…, mint a Latorca,
magyar könnytõl dúsan..., árván.
Röhög…, megaláz…, szerb és oláh,
nyomorult vérünk bús talaján,
a talált kincset rejtik! – Hová(?),
az édes magyar szó dallamán!

Ó, Isten! Mért hagytál magunkra?
Nincs emberünk! – és ifjúságunk
léha… A szíve rest a jóra,
s nem gondja, hogy pusztul világunk,
házainkat más bitorolja…
s mint korhadt fa pusztul nemzetünk…
A távol félelmes magánya,
meg az imádság marad nekünk.

Dr. Simon József

Sóhaj a csendben

Opálosak már a reggelek

az út mentén árnyak sejlenek,
amint a távol…, a régi út:
elhagytuk. Meggondolatlanul
botorkálunk emlékeinkkel,
a naponként fogyó énünkkel,
és szaglászunk, mint a jó kutya…
Majd rátalálunk egy illatra,
amely a létnek tükörképe,
a csacsogó múlt szövevénye…
Opálosak bár a reggelek.
Megyünk…S jönnek az életjelek.
dr. sijó

Üres pad

A Tisza parton,
fák közt a parkban,
ahol most angyal áll õrt a ködben,
talán látod még az üres padot
ott béke van…, meg álom a csendben.
Ott, ahol ültünk.
Ugye emlékszel…?
Most pár rõt levél vár ott karácsonyt,
s a szürke égbõl
narancsszín fények
hullajtják rájuk a hideg mákonyt.

Igen Komám! – Hát, eljöttem hozzád.
Ha elsiettél
is veled vagyok,
hogy a betlehemi éjszakában,
amint a csillag,
veled ragyogok

Valahol messze
a varjak szállnak,
rekedt károgásuk a mi zenénk,
majd az üres padon megpihennek…
Közelít ez a
kósza dal felénk.
Már nem repülnek
hessegetve sem,
szelídek lettek, mint az öregség,
didergõ fákon
várják a reggelt,
s szúvas ágakba kapaszkodnak még,

de Isten bölcs! – Jön mennybõl az angyal,
eljön a karácsony…, aranydió…
Megváltót küld! – ti bûnös pásztorok,
és így ölel át a Mindenható.
Lombja vesztett fák
a Tisza parton,
õrizzétek még
az üres padot,
ott egykor két barát ült…? Lányra várt…?
Mikor a harang szólt, imádkozott.

dr. sijó