„Ha nincs fájdalom, nincs dicsőség” El Camino a Credo-házban

A Credo-ház a Váci Egyházmegye kulturális programjainak kiemelt szervezője. Február 15-én érdekes akvarell kiállítás nyílt. Molnár Regina egész gyerekkorát végigkísérte a művészet, zongorázni tanult, de rengeteg időt töltött rajzolással. Kis kitérőt követően huszonévesen tért vissza a ceruzához, később az ecsethez. Megtanulta a temperával, akrillal, olajjal való festészetet, majd 2015-ben az akvarell technikában találta meg azt, amiben leginkább kiteljesedhet. Véleménye szerint sokat tanul önmagáról is az akvarellfestészet közben. "Megtanított a türelemre és arra, hogy ne akarjak feltétlenül mindent én irányítani, hagyjam meg az anyag szabadságát." - olvashattuk a tárlaton kifüggesztett, az alkotót bemutató szövegen. Autodidakta módon tanulja a festészetet, de igyekszik minél több akvarellfestő mester nemzetközi workshopjaira is kijutni. 2016-tól tagja az IWS Hungary-nek (International Watercolor Society). A szervezetnek köszönhetően csoportos külföldi tárlatokon (Olaszországban és Szlovákiában) találkozhattak műveivel a festészetet kedvelők. Első önálló kiállítása 2017-ben volt az Őrmezei Közösségi Házban.

A Vácott kiállított tárlat az „El Camino” címet kapta, nem véletlenül. Az El Camino egy nagyon régi zarándokút Spanyolországban. A magyarul Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi. Molnár Regina 2013-ban végiggyalogolta a Camino Francés-t. Francia útnak nevezik a már egyesült négy út találkozási pontjától induló utat, mely tizennyolc állomáson át vezet egészen Composteláig. Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. Ma már nem csak a vallásos emberek között népszerű ez a zarándoklat. Egyre több olyan ember indul neki egy hátizsákkal a hosszú útnak, aki Istent és önmagát keresi, a helyét a világban, aki keresi a rendet önmagában. Az alkotó a zarándoklaton megélt élményeit mutatja meg a festményeken keresztül.

A kiállítást Széplaky Géza színművész nyitotta meg, aki maga is megjárta a híres zarándokutat. Elmondta, hogy az El Camino mindig egyedi, személyre szabott. Nem ugyanaznap fáj az ember lába, nem ugyanakkor esik az eső a nyakába. A mélypontok nem ugyanakkor vannak. Szó esett arról, hogy valahol mindenki a saját Caminóját járja, tehát a saját életútját.  Az eszköz mindegy, ahogy a megtett kilométerek száma is mindegy.  A földrajzi helyszín is mindegy. Széplaky Géza hangsúlyozta, hogy az embereknek megvan az útjuk, hogy mit választanak, mibe tesznek energiát, időt. Sokszor borzasztó sok energiát, borzasztó sok időt. Ebből fakadóan határozottan jönnek a sikerélmények, vagy épp a buktatók. Ezáltal fejlődik az adott ember lelke. Széplaky Gézához közel állnak a kiállított művek, hiszen az ábrázolt helyszíneken maga is rengeteg élménnyel lett gazdagabb. Elhangzott még, hogy sokszor megkérdezik a zarándokot, mikor elhatározza magát, hogy végigjárja az El Caminót, hogy milyen megfontolásból teszi ezt.  Ilyenkor három lehetőség van Széplaky szerint, három válaszadási lehetőség van: vallási, nem vallási,  és egyéb. Hangsúlyozta, hogy nincs az az ember, aki az El Camino végén, vagy épp az elején, ne jönne rá, hogy valójában nem a végcél a zarándoklat lényege, nem a célállomás. Hanem maga az út. Ha olykor szinte emberfeletti erőfeszítést is kíván. Régi mondás ezzel kapcsolatban: ha nincs fájdalom, nincs dicsőség, fogalmazott a tárlatot megnyitó színművész.  Zenei közreműködők a Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium növendékei voltak.

A kiállítás április 15-ig tekinthető meg a Credo-ház rendezvényeinek ideje alatt.

Szávai Attila

Fotók: Fekete István

Lírai kiállítás a Lyrában - avagy berepült a toronyba a szerelemmadár -

Lírai kiállítás a Lyrában

                   -  avagy berepült a toronyba a szerelemmadár -

A Lyra Könyvesház illetékesei februárban is gondoltak a képzőművészet iránt érdeklődőkre. Már megszokhattuk, hogy időről időre igényes alkotásokat állítanak ki a könyvesház emeletén található Torony Galériában. Február 16-án Záhorszki Mónika grafikus, textilművész „Szerelemmadár” című kiállítását nyitották meg. A Nógrád megyében élő, de Váchoz szorosan kötődő alkotó jellegzetes, karakteres grafikai világa, meseszerű képei nagy népszerűségnek örvendenek. Számos egyéni és csoportos kiállítást maga mögött tudó művész műveit illusztrációkként, folyóirat-borítóként (Palócföld 2016/4-es szám), magángyűjtemények darabjaiként is igen szép számú ember láthatta már.

Nagyorosziból származik, jelenleg is ott él. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolára Vigyinszki Attila és Földi Péter festőművész készítette fel. A főiskolán festészetet Barczi Pálnál és Bodó Károlynál tanult, 2001-ben végzett földrajz-rajz szakos tanárként. Munkája Váchoz köti, grafikusként dolgozik, jellegzetes motívumai sorra visszaköszönnek alkotásairól. Szabadidejében tusrajzokat készít legkedvesebb verseihez, textileket varr vagy a Börzsöny hegyeit járja fényképezőgéppel. Ezek a tevékenységek nem csak kikapcsolódást, de inspirációt is nyújtanak számára, példaképként Gross Arnold miniatűr mesevilágát és Szász Endre különös fantáziával megalkotott műveit említi. 2010-től tagja a Rétság környéki alkotókat összefogó KÖR alkotói csoportnak, 2017-től pedig a váci alkotókkal rendszeresen közös kiállításokon mutatja meg legújabb munkáit.

Mónika elmondta a jelenlévőknek, hogy a grafikai illusztrációkban elsősorban a szöveges költemények ihletik meg. A most kiállított művek az embereket összekötő szeretet, szerelem témaköréhez kapcsolódnak. A szerelem érzése, amelyet – talán mondhatjuk- minden ember már átélt, madárhoz hasonlóan emeli lényünk lényegét a magasba, a hegyek- felhők fölé. Ekkor átélhetjük a madarak szárnyalását, ezt a mondanivalót sűríti képpé a szerelemmadár szimbóluma. Az itt kiállított képek a sorozat töredékét mutatják be, melyek nem csak képileg de szövegesen is körüljárják a szerelem témakörét.

 Záhorszki Mónika beavatta a hallgatóságot a képek elkészítésének technikájába is: egy illusztrátori munkához hasonlította a műveket. Minden egyes kép kézzel készül, nem számítógépes grafika. Csupán a nyomdai előkészítéshez használ számítógépes támogatást.

A jelenlévő Németh Árpád tanár festőművész – aki nemrég vehette át a Horváth Endre művészeti díjat - méltatta az alkotót. Mint mondta, az ember első benyomása az, hogy rézkarcokat lát. Azonban közelebbről nézve jól látható, hogy egyedi rajzokról van szó. A kiállított műveken tapasztalható akvarell technika felőli lavírozás Németh Árpád szerint az egyébként is lírai műveket még inkább líraibbá teszi.  Ez jól mutatja Záhorszki Mónika lírai alkatát. Elhangzott, hogy ha az egyes műveket közelebbről vizsgáljuk, hamar kiderül, hogy alkotója nagy élvezettel és tehetséggel foglalkozott, foglalkozik az apró részletekkel is.

A kiállítást március 8-áig látogathatják az érdeklődők a Lyra Könyvesház nyitvatartási idejében.

Szávai Attila

színes, mesés, teliholdas álmodás

Megnyílt Márkus-Kucsák Orsolya kiállítása a Rubra étteremben.

Ízelítő a képekből és fotók a megnyitóról.

 

Múzeum megnyitó Anyák Napján!

Egyházmegyei múzeum megnyitója 2015.05.03-án hagyományos módon anyák napján, a múzeum udvarán került megrendezésre. Az idő kegyes volt, borongós, de nem esett. A műsorban anyáknapi verseket hallhattunk, valamint a múzeum igazgatója, Pálos Frigyes és Dr. Beer Miklós püspök atya osztotta meg velünk anyák napi gondolatait.

Frici atya kicsit visszaemlékezett, édesanyjára a "nem" dolgozó nőkre, akik rengeteget és alázatosan dolgoztak, folyamatosan, minden nap. Áldott Édesanyák!

A megnyitóval együtt elfelejtett alkotó Kitlinger Kálmán ötvösművész kiállítása is megynyitásra került. A kiállítás a múzeum nyitvatartási ideje alatt megtekinthető.

Kitlinger apja, János vasúti kalauz volt. Édesanyja Zsuzsanna is vidékről jött fel Pestre dolgozni, ahol összeismerkedtek. 1901 júliusában született meg Kálmán, Kaposvárott, majd szülei visszatértek Pestre dolgozni, a gyermek nagyszüleivel élt sokáig, Nagyatádon. Frigyes atyának személyes kapcsolata volt Kálmánnal. Az ötvenes években ismerkedtek meg.
Kálmán 13 évesen került fel Pestre, ahol bádogos-szerelő mester lett. Beleszeretett Kálmán a rideg anyagba. Ez irányította őt az anyaggal való foglalkozásra, jó rajzi kézséggel, fantáziával volt megáldva, álmait tudta később a fémbe "önteni". Így indult a pályája. Felvették az ipari rajziskolába. Majd fősikolára. 34 évesen szerezte meg diplomáját. Majd megszülettek a kis betyáralakok rézlemezből. Mindent megtanult, domborítani, cizellálni....a lemezzel szeretett legjobban dolgozni. Lemezből készítette a szobrokat. Óvoda tetejére szélkakas helyett, mézeskalácshuszárt készített rézből. Mert álmodni. Merjünk álmodni!

szerk.

A váci Téli Tárlat megnyitója

Szeretettel köszöntöm Vác város érdeklõdõ közönségét, közösségét, barátaimat, a mûvészet-kedvelõket.
Tán tudják, hogy hosszú évek óta igyekszem figyelemmel kísérni a város képzõmûvészeti, fotómûvészeti életét, s hogy örülök minden új fejleménynek, értéknek. Vác és környéke nehéz helyzetben van képzõmûvészeti szempontból, hiszen a Duna jobb és bal partján egyaránt olyan települések sorakoznak közvetlen közelségben, amelyek jeles mûhelyei a XX. századi mûvészetnek, de úgy látom, hogy Vácra jellemzõ egy állandó magas minõség, egy nem erõszakolt, nem mesterséges fejlõdés, hanem egy belsõ, szerves, önértékek alapján alakuló minõségteremtés. Nehéz persze ezt a minõséget közönség elé tárni, s ennek összefoglaló igényû vállalkozása az immár nagy hagyományú Téli Tárlat, amely ilyenkor, adventi idõben igyekszik számba venni a város képzõmûvészeti, fotómûvészeti értékeit. A Téli Tárlat, melyrõl pontosan nem is tudható, hogy hányadszor van megrendezve, most sajátos elv alapján szervezõdik. A kiállítás úgynevezett szabad beadásos, tehát a nyilvános felhívásra bárki beadhatja, beadhatta munkáját. Ez
egy támadható, s ugyanakkor egy védhetõrendezési elv. Támadható, mert talán nem emeli ki eléggé, hogy a mûvészet is egy szakma, amelynek gyakorlásához felsõszintû ismeretek szükségesek, s másként érték a hivatásos és a mûkedvelõ által létrehozott mû, ugyanakkor védhetõ, mert rejtezik benne valamiféle demokrácia, s megadja a lehetõséget az összevetésre, összehasonlításra. Ez utóbbi történik tehát, s a bírálat során zsûritársaimmal együtt csak megbizonyosodtam arról, amit hangsúlyozni kell: mûvész csak intenzív és elmélyült munka által válik valakibõl, a mûvészet gyakorlásához nem elég a szándék, az akarat, nem lehet kihagyni a festeni, rajzolni, mintázni tudást. Figurális rajzi alapok nélkül ma sem lehet valaki mûvésszé, még úgynevezett absztrakt mûvésszé sem. Higgyék el: az iskolázatlanság kitûnik, napfényre kerül, árulkodik, s megléte még az esetleges más eredményeket (amelyek lehetnek!) is gyengíti. Ennek megfelelõen a beadott kollekció is egyenetlen volt. A jó minõségû munkákat bent tartottuk, a gyengébbeket nem. S ha esetleg értetlenül állnak egy-egy általunk jónak tartott mû elõtt, akkor jusson eszükbe, hogy az ízlés, a személyes ízlés még nem a szakmai, mûvészi színvonal garanciája. Az ízlés egy fontos képesség, felkészültség, tulajdonság, amely alakítható, fejleszthetõ (szükség is van rá), de nem feltétlenül alkalmas szakmai színvonal bemérésére. A szûrés tehát mûvészi értékre figyelemmel történt meg, s így is igen jó érzés, hogy talán pontosan ötven alkotó állít ki, vagyis emelkedõben van a kiállítók száma, s ez által a pályázók száma is, vagyis: terjedõben a képzõmûvészeti alkotómunka iránti érdeklõdés. Nem mondanám, hogy ötven mûvész állít ki, mert ezért a rangért meg kell küzdeni még a kiállítók egy részének, de összességében izgalmas a kép. Természetesen (elnézést a kifejezésért) festõ túltengés van. Sokan festenek manapság országszerte is, ami önmagában nem baj, sõt hasznos a személyiség kibontásában, fejlesztésében, de sokszor nagyobb önkontrollra volna szükség. A festõknél gazdag szemléleti tágasságot érezni.. Sok felfogás változatos képe áll elõttünk. Az elvont, az expresszív, geometrikus, konstruktivisztikus törekvések épp úgy érzékelõdnek, mint a realista, hiperrealista törekvések. Ez jó! A mûvészetben vannak divatok, de az érték, az mindig független a divattól. S természetesen magas a fotográfiai színvonal. Kevés a grafika, ami nem jó jel, fõleg

abban a városban, ahol egy oly igényes grafikai mûhely mûködik, még ha ez független is a várostól. S viszonylag kevés a plasztika, de jó a színvonal.

Tehát:Vác is a festõk városa, illetve Vác és vidéke, kisrégiója a festõk régiója. Nehéz kiemelni akkor teljesítményeket, amikor az összes kiállítót nem lehet szóba hozni, de mégis indokolt a szemezgetés, a válogatás. Szép, lírai megvalósítású Jankovics János pasztellje, kitûnik Válint Ágnes erõteljessége, Bálint Zsombor kísérletezõ kedve, Hoffmann Tamás portré érzékenysége, Manajló András attraktivitása, Lelkes
A. Gergely szinte monokrómitásban is manifesztálódó expresszivitása, Debreczenyi Zsófia megújuló képessége (különös, hogy két ellentétes felfogású képének is helye van a kiállításon). Sajátos komplex értékeit mutatja fel ismét Magyar János egyrészt kitûnõ, igényes akvarelljével, másrészt szépen mintázott kútjával, amely – reméljük – elnyeri méltó helyét is az alkalmazás jegyében. Friss, eleven, érzékeny Nagy Boglárka két képe, feltûnõ Dóra Ádám új figurativitása, tiszteletreméltó Kuruczné, Pál Mária vállalkozó
kedve. Garay Nagy Norbert jó úton halad egy ma újra divatos felfogás értelmezésében, gyakorlásában,
munkája részletértékekben gazdag. Poétikus expresszivitásnak lehet nevezni Németh Árpád finom,
érzékeny kollázsait, melyek elindítják képzeteinket. Orvos András két képe a mûvész két törekvése mûhelymunkájába enged bepillantást. Tondó alakú, organikus, vörös kompozíciója a megújulni tudás képességét jelzi. Kitûnik Koltay- Dietrich Gábor két, elmélyülésrõl tanúskodó képe, amelyek mind szemléletük összetett puritanizmusával, másrészt megvalósításuk szépségével és eredetiségével (enkauisztika) vonzzák oda a nézõ szemét. Egy sajátos hiperrealista felfogásban jeles értékûek Bodor Zoltán munkái. Nagy kulturáltsággal egyesíti a kint és a bent, a múlt és a jelen dilemmáit, miközben karakteresen megfestett önarcképe tekint vissza ránk. Ha kevés is a grafika, amit látunk, abban sok a kiemelkedõ minõség. Öröm tapasztalni Bardócz Lajos rajzi mélységét, elevenségét, mindig lenyûgözi a szemlélõt Molnár László József kõnyomatos univerzuma, örömmel tapasztalni Borbély Ferenc Gusztáv szemléleti frissességét. Mindezt egészíti ki pl. Pálinkó István rajza. A szobrászati kollekció sem hatalmas, de igényes. Mindig jó újra látni

Domin Károly fafaragásait. Ezekben a plasztikákban most is kitûnik eredeti forma kultúrája. Minõségi munkák Bíró Ferenc érmei, Juhász András és Kollár László faragásai. Nagy vállalkozás Zubovits Gyõrkös Erzsébet görög mitológiai értelmezése. Posseidonja szuggesztív, anyag alkalmazása változatos. Mindenképpen kiemelkedik Ziman Lajos összefogottan faragott, ökonomikusan fegyelmezett márvány-feje.
Engedjék meg, hogy innen külön is köszöntsem Balázs Imrét, s kívánjak neki javulást. Az õ itteni jelenléte nagy értéke a városnak s bemutatott képe is összetett festészetének egy kitûnõ példája. S természetesen itt vannak a fotográfusok, nem is akárhogyan. A minõségileg is kitûnõ anyag, mennyiségileg is nagy jelenlétbõl is fakad. Az összesen majd félszáz kiállítóból több, mint a negyede (!) fotográfus, amelyre azt hiszem
sehol nem találnánk példát az országban. Ismert kitûnõségek, Lehotka László, Fekete István, Molnár
Ferenc, Cziráky Erika, Tumbász András mutatja be változatosabbnál változatosabb képeit a (viszonylag) újonnan jelentkezõkkel (Rózsahegyi Márk, Für Tibor, Sáray Tibor, Hutter László). Vállalkozó kedvével tûnik ki Cservenák Péter és Kádas Levente, felfedezés Kiss Dávid elmélyült kreativitása, jó érzékelni a Kanadából vácivá avanzsált Kralovánszky Balázs egészen egyedien magas színvonalát. S természetesen kiállít a doyen Kocsis Iván, akinek nemrég ugyanitt láthattuk életmû keresztmetszet kiállítását, ez évben betöltött 80. születésnapja alkalmából. A városban meghatározó szakmai, közéleti tevékenysége maradandó értékeket teremtett, miként szépemlékû Végvári professzorról évtizedekkel ezelõtt készített riport sorozata ma is friss és eleven dokumentációja egy nagy mûvészettörténész személyiségnek. A bírálat, a válogatás, a zsûrizés és a díjazás nem könnyû munkáját Zubovits Gyõrös Erzsébet szobrászmûvésszel, Németh Árpád festõmûvészszel és Orvos András festõmûvésszel együtt végeztem, s nyugodtan állíthatom: vita nem volt
köztünk, döntéseink egyetértésben születtek. S csak „halkan” jegyzem meg, hogy a késõbbi zsûrikben indokolt volna fotográfus részvétele is, a már említett jelentõs szakmai súly miatt. Kívánom, hogy a kiállítás adjon lehetõséget különbözõ szakmai és szakmaközi dialógusokra, melyek mindig nagyon fontosak egy élénk mûvészeti élet pezsgésében. A váci – azt hiszem joggal nevezem így – mûvészi panorámát tekintsék
meg érdeklõdéssel, melyet örömmel ajánlok figyelmükbe.

Feledy Balázs

Manajló Iván emlékkiállítás

A Madách Imre Mûvelõdési Központban nyílik meg 2012. január 8-án, vasárnap,18 órakor Manajló Iván (1942-2010) életmûvét reprezentáló emlékkiállítása. Idén januárban volna hetvenéves, de már két éve nincs közöttünk.Akárcsak édesapja, Fedor Manajló 68 évet élt. Hazalátogatva Ungvárra váratlanul elhunyt. Alapító

tagja volt a Váci Ruszin Kisebbségi Önkormányzatnak. 2007-ben megjelent alkotásait bemutató katalógus elõszavában vall családjáról, alkotásairól. Most az emlékkiállítása kapcsán közzétesszük önéletírását. A kiállítás anyaga a váci tárlatot követõen Ungvárra kerül a Fedor Manajlo Múzeumba. 

Manajló János önéletrajza

„Manajló János vagyok, Ungváron születtem január 16-án 1942-ben, második keresztnevem-Iván. Szüleim elõdei ruszinok, magyarok, lengyelek és szlovákok voltak. Középiskolát, majd iparmûvészeti szakiskolát (mint fafaragó), utána a Kijevi Képzõmûvészeti Akadémiát végeztem 1966-ban. 20 évesen nõsültem. A feleségem Kupár Irma építészmérnök, elõdjei ruszinok a neves Kupár atya népes családjából.. 1964-ben
megszületett a lányunk Viktória, ma történész és anya, 1970-ben a fiúnk – András, most már ismert képzõmûvész. Hat unokánk van, Isten áldása kísérje mindannyiukat. 1966-1969 – az Ungvári Iparmûvészeti Szakközépiskola tanára voltam.1969-1972 – a Kárpátaljai Mûvészalap tatagja lettem. 1972-1986 – az Ungvári Iparmûvészeti Szakközépiskola igazgatója voltam. Közben 1978-1980 között, az apám, Manajló
Fedor, Emlékmúzeumának létrehozását intéztem a családi házunkban. 1986-1996 – a Kárpátaljai Professzionális Képzõ- és Iparmûvészek Egyesületének egyik létrehozója és elnöke voltam. 1996-1998 – a Mûvész Alap szakszervezetének elnökévé választottak. 1998- a Budapesti szívmûtétem után, a Nógrád
megyei Diósjenõn lakom, mint nyugdíjas festõmûvész.magyar állampolgár, görög katolikus vagyok. 1961-ben volt az elsõ kiállításom. Azóta több tucatnyi belföldi és külföldi kiállítás rész voltam. Képeim sokaságának hollétét nehéz lenne felsorolni. Többnyire ajándékok barátoknak, mûkedvelõknek Moszkvától – Kanadáig. Kenyeremet, mint grafikus, rajz és festészet tanára, illetve freskók, mozaikok, vitrázsék,

dombormûvek, fafaragások, festmények alkotásával kerestem. Mind ehhez szakmai tudásomat az iskolai kiváló tanáraimtól és apámtól kaptam, amiért örök hálával tartozom mindannyiuknak. Az utóbbi években alkoholt nem fogyasztok, nem dohányzom. A kedves feleségemmel együtt élvezzük a kiskerti munkát a
Nap, a Víz, a Levegõ éltetõ örömeit. Szeretjük a családunkat, tiszteljük szüleink emlékét. Szeretjük
gyermekeink, unokáink lelki világát és örülünk annak, ha az alkotó ábrázoló hajlamot sikerül feloldani, kiszabadítani bennük, ennek bizonyítéka, hogy már kiállításokon is bemutatják hat unokánk alkotásait.
Ez a jó. Én is szeretek alkotni. Ihlet a természet világának változékonysága, de néha az elmélkedés
asszociatív érzelmek, víziók ábrázolása is képeimre kerülnek. Mindig a megújulásra buzdítanak az érzelmeim. Ez alkotásaim tematikáját, formáját, technikáját és sokoldalúságát illeti. Többnyire a kontrasztok híve vagyok. Ezért van az, hogy alig találhatók sorozat megoldású festményeim (amiért most már dicsérem magam). Ötleteket, szeretett témaköröket szoktam, talán, sorozatszerûen feldolgozni. Például olvasok és akkor az író sajátos képzeletvilága, sizoid állapota, szürrealista arcképe áll elém, de nem festhetem meg ily módón, például Dosztojevszkij portréját. Viszont a zeneszerzõk talán megengedik a szabad asszociációimat.

Ezt a sorozatott folytatni fogom, de változtatok mindig a formán. Hisz a zene világa határtalan, mélységesen

egyéni…Terveimhez tartoznak az univerzum témakörének a megértése, az objektív és szubjektív viszonya, az egyensúly… De közben szívesen festek egy térhatású csendéletet, mezei virágok auráját a realizmus dominanciájával (ez tetszik önöknek, de nekem is). A tájképfestést nem kedvelem, mert azt van mivel helyettesíteni (ép úgy az arcképet). Sokat skiccelek, keresem a formát mindenben: legyen az design- kutatás, vagy grafikai próbák, vagy komolyabb témakör feldolgozása, komponálása. Élvezem a kihívásokat, a problémákkal való szembenézést .Még ha nem szakmabeliek, akkor is hozzá tartoznak az életünk ellentéteihez, sokszínûségéhez a kontrasztokhoz, a valósághoz és a világmindenséghez. Nehéz kimondani, éreztetni a lelkem mélyén meghúzódó gyönyörûséges ábrándokat az életünkrõl, a környezetünkrõl, a viszonyainkról. Lényegében idealista romantikus festõmûvész lennék, ha sikerülne. Így hát maradok, néha megsemmisülten, darabos, szókimondó és ábrázoló realista mûvész, aki szívesen tárja a közönsége elé érzelmeit, gondolatait, látomásait, nem tépelõdve a képek sorsáról. De a kiállításaim mindig éltetõ ünnepnapokat jelentenek számomra. Mély tiszteletem nézõimnek, olvasóimnak. Üdvözlök mindenkit, Manajló Iván.”

Közreadta: Sz.F.

Életút-Kocsis Iván retrospektív kiállításának megnyitója

Konferáló:

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket a Madách Imre Mûvelõdési Központ és a Dunakanyar Fotóklub nevében mai, „Életút” c. kiállításmegnyitónkon. Elsõként a kiállító, Kocsis Iván fotómûvészt üdvözlöm, akinek nyolcvan darab fotóját láthatják itt a tablókon. Nem véletlen. Ez a jubileumi kiállítás tisztelgés a mûvész életmûve elõtt, aki idén tölti 80. életévét. Nem véletlen az sem, hogy oly sokan vannak itt a város vezetésébõl. Tisztelettel köszöntöm körünkben Mokánszky alpolgármester és Fördõs Attila polgármester urakat. Jelenlétük jelzi, hogy a város nagyra tartja Kocsis Iván mûvészetét, életmûvét. Fel is kérem, Polgármester Urat, mondja el ünnepi köszöntõjét.

Fördõs Attila: Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket Kocsis Iván „Életút” címû kiállításán. Mielõtt az ünnepeltrõl beszélnék, külön köszönetet mondok a szervezõknek, az érintetteknek, hogy olyan illusztris vendéggel szólalhatok meg, mint Fekete György úr. Vele kapcsolatban el kell mesélnem azt az élményemet, amelyet a médiaháború idején éltem meg. Egy Dombóvári Gábor nevû újságíró megkérdezte Fekete György urat – aki akkor az állami vezetésben volt – hogy van-e olyan egyáltalán, hogy magyar kultúra. Fekete György úr ránézett, majd felállt és tiltakozásul kiment a terembõl. Ezért a tettéért, tisztelettel most fejet hajtok, õ elõtte is. Nincs olyan ember Vác városában, aki ne ismerné Kocsis Ivánt. Szikár tartása, habitusa egy idol mindenki elõtt, miként a családjáé is. Ennek a családnak hosszú-hosszú nemzedékeken keresztül Váchoz kötõdött az élete. Az apai ág bizonyíthatóan 250 éve váci. Édesanyja felvidéki, losonci nemesi családból származott, aki egy váci látogatás alkalmával ismerte meg a késõbbi férjét. Édesapja. a közismert kereskedõ, kisváci családból jött, s talán még sokan emlékeznek rá, hogy a fõtéren, a Március 15. téren, az elefántos házban volt egy jó nevû kereskedésük. Kocsis Iván kisgyermekként a belvárosban élt, korán megismerte a várost, annak minden szegletét, kulturális életét. Vallásos neveltetésben részesült- édesapámra emlékezve említem meg, hogy együtt voltak piarista diákok. Iván mindig szeretettel emlékezik ezekrõl a piarista évekrõl, melyek meghatározó jelentõségûek voltak az életében. A Kocsis család Vác határában, a Papvölgyben szõlõmûveléssel is foglalkozott, és Iván gyermekkorában sok idõt töltött a Papvölgyben. A család a háborút is ott élte át, a kamaszfiú sajátos élménye élményeket szerzett a légi úton, Vác fölött elhúzó, Csepelt bombázni készülõ angol, amerikai repülõgépekrõl. A háborút követõen textilipari technikumba került, textilipari technikus lett. 1956-ban jelentõsen exponálja magát a forradalom mellett. A Csokonai rádió különbözõ jelszavait, híreit szerkeszti. A forradalom bukása után õt is zaklatni kezdik. 1957-ben egy tiszt folyamatosan kihallgatja. Az élet furcsa fintora, hogy a kihallgató tiszt egy közlekedési balesetben hirtelen meghal, s ettõl kezdve Kocsis Ivánt békén hagyják. 1960-ban végre érdeklõdésének megfelelõ munkakörbe kerül, 1966-ig népmûvelõként dolgozik. Ezt követõen a Képzõmûvészeti Fõiskola vendéghallgatója lesz. Vendéghallgató, hiszen sikeres felvételik után sem vehetik fel – 1956-os tevékenysége miatt – nappali tagozatos hallgatónak. Ami ezután következik az életében, azt Önök is elolvashatják a kiállítás meghívójában, és talán Fekete György úr is el fogja mondani. Többek között azt, hogy Kocsis Iván mi mindent vállalt fel az elmúlt évtizedekben, amely a mûvészethez, a fotómûvészethez köthette. Mely szervezeteknek volt tagja, vezetõje, milyen  programokat szervezett, hányat és hol. Egyet azonban valamennyien elmondhatunk róla: amit életében csinált, azt felsõfokon csinálta. A szakmáját a legnagyobb becsülettel, tisztességgel, a legjobb minõségben ûzte. Ez a kiállítás és életpályája is azt mutatja, hogy a fotózással mûvészi szinten foglalkozik. Emellett országosan és helyi szinten egyaránt, kulturális eseményeket szervez. Szakmai tapasztalatairól, ismereteirõl könyveket ír. Olyan elméleti mûveket, amelyek ma már a fotómûvészet fontos alapmunkái. Végezetül szóljunk arról, hol és hogyan találkozott a közönség a munkáival. Információink szerint 260-nál több kiállításon van túl a mûvész. Ízelítõként: 1967-ben Vácott, 1972-ben Salgótarjánban, 1975-ben Miskolcon, 1976-ban Gödöllõn, 1980-ban ismét Vácott és Miskolcon, 1981-ben Szolnokon, 1984-ben Vácott, Potsdamban (NDK) és Székefehérváron, 1985-ben Miskolcon és Szentendrén, 1987-ben és 89-ben újra Vácon, 1991-ben Budapesten, 1992-ben, 94-ben, 97-ben 98-ban töbször Vácott, 1993-ban Fanoban (Olaszország) és lehetne még sorolni napjainkig a sort. Ezek azonban csak azok a kiállítások, ahol egyedül állított ki, azokat az eseményeket fel sem említem, ahol csoportosan, más mûvészek társaságában jelentek meg fotói. Én azt kívánom Kocsis Iván úrnak hogy nagyon boldog, hosszú, egészséges élete legyen mindannyiunk javára, mindannyiunk örömére még nagyon sokáig fotózzon. Tisztelettel köszöntöm õt.

Konferáló:

Köszönjük Polgármester Úr méltató szavait. Csatlakozva hozzá, engedjék meg, hogy a Mûvelõdési Központ részérõl is megkülönböztetett tisztelettel üdvözöljem körünkben, Fekete György professzor urat, a Magyar Mûvészeti Akadémia

ügyvezetõ elnökét. Egyben felkérném, hogy nyissa meg a kiállítást.

Fekete György:

Kedves Barátaim! Én mindenkit letegezek, aki velem szemben állva, mosolygós szemmel és bizalommal közeledik. Bocsássátok ezt meg nekem. Kivéve ma egy embert, Kocsis Ivánt, akirõl kiderült, hogy fél évvel idõsebb nálam. Hát merném Õt letegezni? Tehát isten éltesse Kocsis Iván urat, a kiváló fotómûvészt és Isten éltessen benneteket. Köszönöm, hogy ezen a gyönyörû szombat délutánon eljöttetek és a szimpátiátokat kifejezitek a mûvész és a mûvei iránt. Olyan világot élünk, amikor mindenki fotózik, de kevesen fényképeznek. Mindenki fotózik, akinek van hatvanezer forintja és meg tud venni egy digitális gépet. Elképesztõ mennyiségû szörnyûséges fotó születik, amelyek természetesen nagyon fontosak a családi ünnepek, a nagymama mosolyának, a gyerekek cseperedésének megõrzésében, de nem hordoznak mûvészi értéket. Minél több rossz fotó készül, érzésem szerint annál nagyobb az igény a jó fényképre. Arra a fotózásra, amely a kortárs képzõmûvészet egy nagyon jelentõs ága. Hogy miért? Errõl szeretnék beszélni, és akkor kiderül, miért becsülöm annyira Kocsis Ivánt, hiszen ez már a harmadik olyan kiállítása lesz, amelyet én nyitok meg.

Réti Istvánnak, a jeles festõmûvésznek a két világháború között megjelent egy könyve, a „Képalkotó mûvészet” címû, amelyben többek között az intuíciós elméletrõl is beszél. Réti azt mondja – és ezt nagyon pontosan tudjuk – hogy van egy elsõdleges intuíció. Ez akkor jön létre, amikor egy látvány, vagy egy szellemi érték, vagy esetleg egy emlék „megtámadja”, megérinti a mûvészt. Mindegy, hogy költõrõl, íróról, filmesrõl, fotósról, festõrõl, vagy szobrászról van szó, a lényeg, hogy egy inspiráció érkezik a mûvészhez. A mûvész ebbõl az elsõdleges intuícióból mûvet – ki könyvet, ki filmet, ki fotót – alkot, s ez kikerül köztudatba. Mikor a mû elkezd hatni, az már el is veszti a mûvésszel való kapcsolatát. A közönség pedig birtokba veszi ezt az alkotást. Bekövetkezik a másodlagos intuíció. Ennek három fajtája lehet. Az elsõ, amikor a mûvészt

érõ inspiráció erõs, de a nagyon erõs intuícióból keletkezett mû mégsem gyakorol erõs hatást a befogadóra, vagyis a másodlagos intuíció gyenge lesz. Ugyanígy hibás eredményt kapunk, ha gyenge az intuíció, de óriási sikere van: ez a giccsvilág. Amikor a mû sikere hosszabban tartó, nagyobb intenzitású, mint amit megérdemel. Az igazán szerencsés eset, amikor az elsõdleges intuíció és a másodlagos intuíció azonos szintû, na ez az igazi mûvészi siker. Például, amikor Kocsis Iván fotózik és iteszi kiállításra a fotóit. Vagyis az élmény, amelyet õ kapott a tárgytól, a fától, a természettõl, az arctól és minden mástól, az ugyanolyan erõs hatást kelt a nézõben. A fotó valaminek az alapján születik. Igen ám, de egy sajátos nézõpont szerint. A fotó sohasem a valóság. A fotó a létezõ valóságnak egy szuggesztív személyiségen keresztül nézett leképezése. Iván ebben nagyon erõs, ebben a fotós megközelítésben. Hogy kap valami inspirációt egy tárgyból, tóból, madártól, éjszakából, napsugárból, arcból – és egy olyan kép születik, amely egy valóságos dolognak a tükörképe, de mégis egyéni. Mert azt a fotót rajta kívül senki sem tudja megcsinálni. Ez az õ személyiségén, agyán keresztül képzõdött.
Ezt az elméletet nem én fedeztem fel, komoly esztéták gondolják ugyanezt errõl a folyamatról. Hiszen a fotó, a fénykép csak ezen keresztül tud mûvészeti értékként megmaradni. Különben egy gépi másolássá válna, csak annyit tudna, amenynyit
a fényképezõgép tud. Az pedig nem elegendõ. Az autóversenyzés sem az autóról szól, hanem az autóról és a pilótáról. A gerelyvetés sem a gerelyrõl, hanem a gerelyrõl és a gerelyvetõrõl. Én, amikor ezeket a fotókat, vagy más fotómûvészek mûveit látom, akkor tudom, hogy sohasem kapnék ilyen képet a valóságról az alkotóik nélkül. A személyiségükön, élményeiken átszûrt valóságról. A XX. század végén és a XXI. század elején a mûvészet gyakorlása, mûvek létrehozása iszonyú nehézségekkel jár. Ma Magyarországon, amely egy tatárjáráson van túl az elmúlt tíz évben, mindannyian tudjuk, ha valamire kevés a pénz: az a kultúra. Ebben az idõszakban hihetetlenül szükség van azokra a kultúremberekre, mûvészekre, mûvelõdési házakra, polgármesterekre, akik átvészeltetik a közönséggel és a mûvésszel ezt a nehéz periódust.Ma – megítélésem szerint – példátlan összefogásnak kell támadnia mûvész és mûvész, mûvészeti és mûvészeti intézmény között, mert készenléti állapotba kell helyezni a magyar mûvészetet és a magyar kultúra világát arra, hogy ha eljön az õ ideje, akkor ne nulláról induljon, hanem – a kuplung elv alapján – be tudjon pörögni a közéletbe. A kultúraszervezõ mûvész egyik markáns típusa Kocsis Iván, aki nem elégedett meg azzal, hogy jó fotókat csinált, hanem megpróbált társakat szerezni, egyesületben közremûködni, utazni, jönnimenni, eõadást tartani, nevelni. Salgótarján felöl jöttem most a kiállítás megnyitóra, s mivel a szokásostól eltérõ útvonalon jöttem a városba, eltévedtem. Megálltam a kocsival és megszólítottam egy asszonyt, hogy tessék mondani, merre van a Madách Imre Mûvelõdési Ház. Azt válaszolta,
ha elvisz Kocsis Iván kiállításának megnyitójára, akkor megmutatom. Rövidesen kiderült, õ is Kocsis Iván fotótanfolyamának instrukciói alapján fotózik, amatõrként. Akkor arra gondoltam, ha valakit elkezdenek úgy emlegetni, hogy tanítványai vannak – az már nagy dolog! Kedves Hölgyek, Urak, Lányok és Fiúk! Ti, akik megszorítjátok Iván kezét és utána elmentek haza nagy tisztelettel kérlek benneteket – gondolkodjatok el azon, amit mondtam. Fogjatok össze ezekben az években. Ez a kiállítás és azok a tárlatok, amelyeket híres váci fotósok munkáiból, fotógyûjteményébõl hoztak létre – ez a magyar fotómûvészet élvonalába tartozó fantasztikus értékû archív anyag. Ezt meg kell õrizni, ezt tisztelni, „aktualizálni” kell. Errõl kiadványokat kell csinálni, mert egyszer az anyagiaknak is eljön az ideje, s addig semminek sem szabad elvesznie. Ne engedjétek meg, Barátaim. Hívjátok segítségül egymást, hívjátok, Ivánt. Ismerem, minden évben egy évvel fiatalabb és nagyon sok energia, erõ van benne. A tapasztalatait pedig örömmel átadja Nektek. A Jóisten áldjon meg, Benneteket! Köszönöm szépen.

Konferáló: Megköszönöm Fekete György elnök úr gondolatait. Végezetül, Fazekas László mûvész urat kérem ismét a hangszeréhez.

Fekete György: Kedves Barátaim! Én ezt a gyönyörû születésnapot és ünnepnapot nem akartam egy haláleset bejelentésével megszakítani. Most mégis meg kell tennem. Három nappal ezelõtt a legnagyobb élõ magyarok egyike, egy Kodályi, Bartóki méretû mûvészember halt meg Makovecz Imre személyében, akinek az 50. születésnapját ebben a teremben ünnepeltük annak idején. Jól emlékszem, féktelen bátorságomban, saját versemet olvastam fel neki. Makovecz Imre méltatását nem kell most nekem elmondanom. Tudjátok pontosan, hogy ki volt Õ. Abban is biztos vagyok, hogy amilyen mértékig távolodik élete tõlünk, a jelentõsége annál inkább nõ. Tájékoztatásul mondom, hogy a miniszterelnök úrral folytatott tegnap esti telefonbeszélgetésem után szinte egészen biztos, hogy jövõ szombaton, Farkasréten lesz a temetése. Több tízezer ember jelentkezett Kanadából, Thaiföldrõl, Uruguayból, Amerikából, jönnek az e-mailek az akadémiára, hogy társasutazással, repülõgéppel, autóbusszal érkeznek a temetésre, a világ minden részérõl. Nagy temetés lesz. Aki nem tud erre eljönni, kérem, tegye meg, hogy gyújtson egy gyertyát. 

Konferáló: Hölgyeim és Uraim! Javaslom, hogy egy perces némasággal tisztelegjünk Makovecz Imre emlékének.
Térjünk vissza kiállítás megnyitónkhoz, melynek zárásaként kérem, fogadják szeretettel Kocsis Ivánt.

Kocsis Iván: Nem szokásom kiállításaim révén szót kérni, mert azt vallom, hogy beszéljenek a képeim. Most is csak szeretném megköszönni nektek, hogy eljöttetek. Köszönöm.

Konferáló: Nem maradt más hátra, kedves Hölgyeim és Uraim, minthogy megköszönjem Kocsis Iván úrnak, hogy elhozta ide a képeit a váci közönség gyönyörködtetésére. S megköszönjem neki egész életútját. A bejárati asztalnál meg lehet tekinteni és megvásárolni Kocsis Iván: Életút c. katalógusát, amelybõl megismerhetik – mint a kiadvány címe is elárulja – egész munkásságát, legalább is annak jelentõsebb állomásait. Önöket pedig, hívom az Õszi Mûvészeti Hetek további programjaira. Jöjjenek, látogassanak minket, gazdag kínálattal várjuk a kedves érdeklõdõket.