Napló részlet

NAPLÓ RÉSZLET

1745. június 5. Megszületett Cházár András a felvidéki Jólészen.
1802. augusztus 15. Nagyboldogasszony napján, Cházár András áldásos tevékenységének kö-
szönhetõen, megnyithatta kapuit az elsõ magyar siketnéma intézet. Így Vác, illetve ez az intézet a
nemzetközi elismerésnek örvendõ magyar gyógypedagógia bölcsõje.
2011. november 30. Jólész település önkormányzata a 45/2011 számú határozata alapján szán-
déknyilatkozatban fejezte ki, hogy tárgyalásokat szeretne folytatni Vác város és Jólész között test-
vértelepülés tárgyában.
2012. január 21. Váci polgárok kezdeményezése alapján aláírásgyûjtés indul, 225 ember aláírá-
sával is jelzi, hogy támogatja a testvér-települési kapcsolatot Jólész és Vác között.
2012. január 30. a jólészi Képviselõ Testület felhatalmazza Zagiba Tibor polgármester helyet-
test a kétoldali tárgyalások lefolytatására.
2012. március 22. 15 óra 53 perc Vác Város Képviselõ Testülete szavaz a következõ határozat
tárgyában: „Vác Város Képviselõ Testülete támogatja Jólész településsel a testvérvárosi kapcsolat
felvételét, kiépítését és egyben felhatalmazza a polgármestert, hogy ennek érdekében vegye fel a
kapcsolatot, Zagiba Tiborral, Jólész polgármester helyettesével.”
Balkovics Péter igen
Dr. Bánhidi Péter tartózkodik
Csereklye Károly igen
Csuka István tartózkodik
Fördõs Attila igen
Petõ Tibor tartózkodik
Kászonyi Károly igen
Dr. Váradi Iván Attila tartózkodik
Kriksz István igen
Dr. Jakab Zoltán gépét kikapcsolta
Mokánszky Zoltán igen
Katonáné Doman Erika távol
Dr. Bóth János NEM
Kiss Zsolt gépét kikapcsolta
Dr. Schmuczer Istvánné NEM*
(*Mûvelõdési és Oktatási Bizottság elnöke)

A szavazás értelmében a határozati javaslat elutasításra került!

2012. március 22. 21 óra 33 perc Vácon és Jólészen több ember szemében gyászkönny ül.

Az érem másik oldala

„Az ember mindig tudja az igazat, azt a másik igazságot, melyet a szerep, a jelmezek, az élet helyzetei eltakarnak.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Az Európai Unióban az elmúlt hetekben példátlan hangulatkeltés tapasztalható Magyarországgal, így a magyarokkal kapcsolatban. Ezen negatív okból olyan váci lakosok véleményére voltunk kíváncsiak, akiket nem lehet elfogultsággal vádolni, hiszen nem Magyarországon születtek.
Elsõként olvassák Pellet Philippe, 47 éves geológus válaszait:
Ön nem magyar állampolgárként látta meg
Isten kék egét, honnan és hogyan került hazánkba?
Franciaországban születtem, édesapám francia, édesanyám magyar, õ 1956-ban hagyta el Magyarországot. Gyerekkoromban, a 70-es évek végén és a 80-as évek elején testvéreimmel Magyarországon töltöttük a nyári szünidõket, alföldi tanyákon dolgoztunk. Számomra ez a vidéki környezet egy varázslatos világ volt, és valahogy éreztem, hogy ide is tartozom, otthon vagyok ebben a hagyományokkal teli világban. Arról álmodtam, hogy egy napon majd Magyarországon fogok élni. Sokkal késõbb, 1994-ben egyik magyar unokatest vérem, Telegdy András révén megismerkedtem egy váci lánnyal, Vass Ildikóval. 1996-ban a Pia-
rista templomban kötöttünk házasságot. Tíz évet töltöttünk Franciaországban, ott négy gyermekünk született (azután egy ötödik itthon is), majd 2005-ben sikerült Magyarországon egy olyan állást találnom, amely pontosan megfelelt a képzettségemnek, a profilomnak, így aztán hazaköltöztünk Vácra. Az utolsó franciaországi években egy meseszép provence-i falucskában laktunk, mégis azt éreztem, hogy a Gondviselés szólít Magyarországra.
Egy pillanatig sem haboztunk, hogy mindent feladjunk „odakint”, és itt telepedjünk le. Sok magyar
ismerõsünk nem is értette, hogyan hagyhattunk ott egy ilyen szép országot, és hogyan jöhettünk ide,
ahol minden olyan rosszul mûködik. Minket egyszerûen csak az az érzés vezérelt, hogy itt van dolgunk a világban.

Mi a véleménye a magyarokról?
A magyarok gyakran nagyon negatív érzésekkel viseltetnek az országuk iránt, ugyanakkor büszkék is az identitásukra. Több reményt kellene táplálniuk a jövõjük és a hazájuk iránt, akkor talán a dolgok is jobban mennének…. Én személy szerint nagyra értékelem az itteni emberi kapcsolatok gazdagságát. Az emberek sokkal közvetlenebbek egymás iránt, mint Franciaországban, ott jellemzõbb a távolságtartás. A magyarokat nagyon nagylelkûeknek találom. Egészen elképesztõ például, mennyire odaadóak a nevelõk, akik a gyerekeinkkel foglalkoznak – legyen szó a tanáraikról, edzõikrõl, zenetanáraikról. Nem számolgatják a mun-
kaidejüket – ilyen Franciaországban elképzelhetetlen lenne!

Hogy érzi magát váci lakosként?
Szeretek Vácon élni. Ez egy emberi méretû kisváros, csodálatos természeti adottságokkal – úgy mint a Duna, a hegyek – a Naszály, a Börzsöny – közelsége. Ugyanakkor gazdag a kulturális kínálat is – most például a Tavaszi Fesztivál a Mûvelõdé-si Házban. Nagyon elégedettek vagyunk a gyerekeink óvodájával és iskoláival is, illetve a számtalan szabadidõs lehetõséggel: sport, cserkészet, és egy nagyszerû zeneiskola.

Az EU-ban mostanában sok kifogást emelnek Magyarország kormányával szemben, mi a véleménye errõl?
Nagyon elszomorít az a sok rossz, amit többek között a francia sajtó terjeszt az országról – teljesen félreinformálva ezzel a franciákat. Magyarországnak volt bátorsága ahhoz, hogy Alkotmányában alapvetõ emberi értékeket rögzítsen, úgy mint a család, mely a társadalom alappillére, a házasság, amely egy férfinak és egy nõnek a szövetsége, illetve az emberi élet védelme a fogantatás pillanatától. Ezek az értékek, melyeket Magyarország mer vállalni és védeni, erõsen ütköznek az Európát uraló liberális-individualista áramlattal és a médiák által közvetített egységes gondolat diktatúrájával. Azt hiszem, részben ez magyarázza a Magyarország ellen indított támadásokat. Úgy gondolom, ma Magyarország nagyon fontos szerepet játszik az Európai Unióban, amikor ezeket a keresztény (és egyébként alapvetõ emberi) értékeket képviseli azzal a relativizmussal szemben, amelybe – a dolgok mai állása szerint – egész Európa készül mintegy saját sírjába alászállni.
(A kérdezést folytatjuk, és következõ lapszá-
munkban megjelentetjük.)

Az érem másik oldalát
Ványi Lászlóné „vizsgálta”.

Válaszlevél Pinke József Tanár úrnak!

Igen tisztelt barátom!
Kedves Tanár Úr!

Amint azt a VÁCI POLGÁR közéleti újság januári számában tetted, – régi magyar szokás szerint – megtisztelted az olvasókat jókívánsággal, a 2012. újév alkalmából. Engem, – de lehet, hogy csak engem – különösen szíven ütött az I. Világháború Hõseinek Emlékmûvérõl írott eszmefuttatásod, különösképpen már az elsõ mondat: „…sokan azt mondják, nem méltó a Fõtérhez…” Engedd meg, hogy kijelentsem – mint már többször e lep hasábjain meg is írtam, a tönkretett Fõtér nem méltó Váchoz!

Apai nagyapám, akit soha nem láthattam, ma is valahol az Uzsoki hágó jeltelen sírjában alussza örök álmát. Az I. Világháború frontvonalán, az elsõ napon, halálos fejlövést kapott. Ezt csak azért írtam le kedves barátom, mert hivatkozásul megemlítetted, hogy az emlékmû „Tiszteletet sugárzott a hõsi halált szenvedettek

hozzátartozói számára. Évtizedekig szép volt!” Én hozzáteszem, városi kegyhely az a darab föld mindazok számára, akik az Emlékmû elõtt elmentek, vagy megálltak egy szál virággal és kegyelmet kérõ imával fordultak az örökkévaló Istenhez, a szeretett férj, apa, fiú,- netán egy nagypapa – lelki üdvéért. És talán még élnek, akik emlékeznek az Emlékmûnél megtartott városi ünnepségekre, a Hõsök vasárnapjára! 1933-ban

avatták fel Cser Károly szobrászmûvész remekmûnek sikeredett alkotását, dr. Karay-Krakker Kálmán polgármestersége alatt, akinek regnálását számos modernizációs, építészeti, és szépészeti alkotás fémjelzi a városban, a korabeli gazdasági nehézségek dacára.

Kedves barátom! Mivel az árnyékunkat nem tudjuk átlépni, sok víz folyt le a Dunán, míg a II. Világháború alatt sérülést szenvedett emlékmû helyét elhagyta, szerényen a Fehérek Templomának oldalában húzódott meg évekig, ahonnan aztán egy restaurátor mûhelybe került. Majd hírek jöttek, hogy elkészült. És akkor meglódult a fantázia: Jaj, Istenem! – hol is legyen elhelyezve ?! Évek talányos ötletelése meghozta a várva

várt, majdnem helyes eredményt. De most Vác honlapjáról idézek neked: „Vác Város Önkormányzat Városfejlesztési és Környezetvédelmi Bizottsága január 9-i ülésén ismét tárgyalta az I. Világháborús Hõsi Emlékmû elhelyezésének kérdését. Javaslatát a képviselõ-testület a január 19-én megtartott ülésen  támogatta. A szakbizottsági vitában az az álláspont alakult ki, hogy a plenáris ülésre egy új helyszín  megjelölésével kerüljön be az elhelyezésre vonatkozó elõterjesztés. Ez pedig a Március 15. tér 22. számú

épület elõtti terület. A testület részletesen megvitatta az elképzelést, amelynek során szóba kerültek

azok a korábbi tervek, amelyek különbözõ okok miatt nem valósulhattak meg. Kiss Zsolt például az eredetileg javasolt Damjanich téri elhelyezést preferálta, hangsúlyozva: az ott épülõ Hõsök Emléktemplomával egységet alkothatna a szoboregyüttes. Többen felelevenítették a Fõtér ellenkezõ végére

vonatkozó elképzeléseket, mely a szakhatóságok ellenkezésén bukott meg. A felszólalók többsége  ragaszkodott ahhoz, hogy az emlékmû eredeti helyéhez közel, a Március 15. téren legyen ismét felállítva.

Végül nyílt szavazással, 11 igen és 3 tartózkodás mellett elfogadták a bizottsági indítványt az említett hely vonatkozásában. Természetesen az építési munkák akkor kezdõdhetnek majd meg, ha az összes engedélyt beszerezték az illetékesek, többek között a Kulturális Örökség Hivatalának beleegyezését is.”

Amint az idézet árulkodik, itt is van ám „szakhatóság”, aki mint megmondó hivatal, jobban tudja, hogy te mit is akarsz, mint te magad. (Úgy tûnik, ez valami világjelenség). És valójában nem is látod, hogy a légüres tér az zsúfolt, a zsúfolt terület pedig további építmények befogadására alkalmas. Még akkor is, hogy ha eszement döntéssel a Szent Mihály templom és az alatt lévõ templomok romjait betemették, mi több, le is betonozták (!), tehát az ajánlott mûtárgy elhelyezése, egy polgárbarát vezetés számára, biztosan útjába lesz, egy esetleges feltárás alkalmával. És te azt sem tudod, hogy annak a földdarabnak, amelyre a történelem már rátette kézjegyét, annak szent követelése van! 2012. január 25-én, az ES televízió adásában Fördõs Attila értelmezése szerint az, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal azt nyilatkozta, hogy nem támogatja az I. világháborús emlékmû fõtéri elhelyezését, nem jelenti azt, hogy tilos oda tenni. A polgármester úgy véli,

a hõsi emlékmû mindig a fõtéren volt elhelyezve, csak a szocialisták szeretnék számûzni onnan. „Ötletbörze keretében újabb és újabb helyszíneket próbált a szocialista párt javasolni. Emögött megint csak az van, hogy ezt az emlékmûvet, miután az I. világháború Trianonra is emlékeztet, kurzus szobornak is kellett nevezni, irredenta emlékmûnek is szokták nevezni, ezért õk számûznék nem csak fõtérrõl, hanem számûzték az

elmúlt 12 év alatt, és súlyos felelõsség terheli õket, hogy az elmúlt 12 évben nem került felállításra ez az emlékmû.”

Ez világos beszéd. Kedves barátom! „Vétkesesek közt cinkos aki néma.”( Babits) Mi az üzenetet megírtuk, ezzel talán valamit törlesztettünk. És talán még akad jó szemû, vagy nagydioptriás , aki értelemmel olvassa

sorainkat. Mi pedig békésen várjuk a harang szavát.

Baráti öleléssel:

Dr. Simon József

Bűncselekmény városunk ellen

Az utóbbi napok mélygarázzsal kapcsolatos eseményei – divatos kifejezéssel élve – kiverte nálam a biztosítékot. Az az utódpárti frakcióvezetõ akarja utasítgatni Vác város polgármesterét, akinek ténykedése okozta a hónapok óta tartó huzavonát. Felelõsségem tudatában állítom, hogy azok akik kitalálták a mélygarázs ilyen nagy befogadóképességû szükségességét, a jelenlegi nehezen megközelíthetõ helyet nézték
ki a létesítmény számára és idehozták azt a kivitelezõt, aki alkalmatlanságát Sopronban bizonyította, bûncselekményt követtek el a várossal szemben. Számítások szerint évtizedek múlva akkor térülne meg a létesítmény kivitelezési költsége, ha folyamatosan teljesen ki lenne használva. Márpedig meggyõzõdésem,
hogy a garázs kongani fog az ürességtõl. Erre jó példa Sopron, ahol egy hónapos ingyenes használattal a vácinál jobban megközelíthetõ garázs kihasználtsága alig érte el a 30%-ot. Tehát jogosan állítom, hogy bûncselekményt követtek el a várossal szemben, hiszen évtizedekig súlyos tízmilliók fogják terhelni Vác városa költségvetését. Elgondolkodtató kiknek az érdeke fûzõdött – fûzõdik az ideerõltetett mélygarázshoz, alias váci négyes metróhoz. A befejezés elhúzódásának oka pedig az, hogy a jelenlegi jobboldali városvezetés – közpénzrõl lévén szó – mindenképpen megpróbálja tárgyalások útján a veszteségeket csökkenteni. Reményt keltõ Fördõs Attila polgármester január eleji sajtótájékoztatóján elhangzott
azon kijelentése, hogy a város kiszáll ebbõl a „buliból”, elkészítik a felszín kialakítását a piac és a boltok megközelíthetõsége érdekében; a mélygarázzsal pedig vitatkozzon a kivitelezõ és a bank.
Fördõs Attilának úgy kell a tüzet oltania, hogy közben az egykori gyújtogatók egy része – élükön az  utódpárti frakcióvezetõvel – még mindig ott ül a képviselõ testüle padsoraiban.

Moys Csaba

Gondolatok a Lencse Parti kapcsán

Évek teltek el, mely idő alatt legfeljebb ötévente, az újabb és újabb érettségi találkozók alkalmából találkoztam Bartus Évával, a „nem igazi” Ványi Évával és férjével Lacival, akik évek óta rendszeresen szervezik barátaiknak a Lencse Partit. Az esemény az idei évben egyrészt a váci piarista szövetség csángó-magyar keresztlánya, Csorba Madalina támogatását célozta, másrészt a felvidéki Jólész településének – mely Cházár Andrásnak, a váci Siketnéma Intézet alapítójának

szülőhelye – testvérvárossá fogadásáért is aláírást gyűjtött. Az eseményre, idén először a mi kis baráti körünknek, a Váci Vándoroknak, is volt alkalma csatlakozni. Nem lepett meg a Piarista Gimnázium ebédlőjében szép számmal összegyűlt társaság, hiszen a házigazdák mindig ismertek voltak vendégszeretetükről, barátságos közösségi megmozdulásaikról.

Jó volt találkozni olyan emberekkel, akikkel napjaink rohanó életmódja mellett nem sűrűn adódik alkalom beszélgetni. Nagy

öröm volt látni, ahogy az emberek várták a lehetőséget, hogy találkozzanak, megvitassák mindennapjaik örömeit, esetleg bánatát. Mennyire igaz, hogy az igaz barátságnak többek között az is a jele, hogy az ember úgy tud beszélgetni a másikkal akkor is, ha évekig nem találkoztak, mintha egyetlen nap sem telt volna el a találkozás óta. Így van ez Évával és velem is.

Elmondhatjuk magunkról, hogy már szinte pólyás korunk óta ismerjük egymást. Mindkettőnk gyökereinek egy része Sződligethez kötődik, szüleink még onnan ismerték egymást. Sokszor előfordult, hogy együtt játszottunk a járókában, később az általános-, majd középiskolában is egy évfolyamon vagy ugyanabban az osztályban tanultunk. A kamasz

évek alatt ismertük meg Ványi Lacit, akit könnyű volt befogadni a társaságba, hiszen benne is nyílt barátra találtunk, aki már akkor, tanulóként is nagyon finomakat főzött. Mindig arra bíztatom a gyerekeimet, akik még pályaválasztás előtt állnak, hogy olyan hivatást keressenek, amit akár hobbiként is lehet művelni.

Lacinak egészen biztos vagyok benne, hogy sikerült ilyen pályára lelnie, hiszen olyan örömmel beszél arról az alkotómunkáról, amit mesterszakácsként naponta gyakorol, amit csak az olyanok tesznek, akik a kedvenc időtöltésükről mesélnek. A házaspár mögött kitartó, szorgalmas munkával töltött évek állnak, ami alatt mindig érezni lehetett azt az erős kötődést, amivel családjukat is összetartják. Sajnos a mai világban egyre kevesebben vannak az olyan családok, amilyen az övék és amilyen azoknak a barátoknak, ismerősöknek van, akik a Lencse Partira is ellátogattak.

Hiszen gyerekeink hatványozottan veszélyesebb korba születtek, mint amilyenben a magam és a tőlem idősebb korosztály képviselői felnőttünk. Mindezek ellenére bízom abban, hogy a mi gyerekeink is elmondhatják majd magukról, hogy olyan barátaik vannak, akikkel már évek óta együtt töltik szabadidejük nagy részét, akikkel öröm újra találkozni. Remélem mindez így megy majd évről évre, generációról generációra, és évente ellátogatnak a még akkor is rendszeresen megrendezésre kerülő Ványi László és barátai, unokái által szervezett Lencse Partira. Amennyiben így lesz, egészen biztos vagyok abban is, hogy megéli Vác városa, hogy úgy emlegetik városunkat, akik ide látogatnak, hogy egy olyan városba érkeznek, ahová érdemes visszajönni. Teszik ezt azért, mert itt összetartó, barátságos, egymást segítő emberek élnek, akik a saját boldogulásuk mellett szeretettel fogadják az idelátogatókat, ahol saját gyerekeiken, fiataljaikon kívül a vendégségbe,

látogatóba érkezők is jól érzik magukat. Fontos, hogy minden korosztály helyben is olyan programokra találjon, ami ideköt minket váciakat. Fontos, hogy a fiataloknak ne kelljen messze mennie, ha sportolni, kulturáltan szórakozni szeretnének.

Egészen bizonyos az is, hogy olyan programok, időtöltési lehetőségek mellett, ahol a gyerekek közösséget formáló eseményeken vehetnek részt, nem fogunk olyan hírekről hallani, olvasni, hogy mindenféle káros szenvedély, például drogfogyasztás miatt szállítottak kórházba vagy rosszabb esetben végső nyughelyre olyan értékes embereket, akik nem hitték el magukról, hogy értékesek, és fontosak. Nekünk kell, akik látjuk a problémát, életünk végéig ötleteinkkel segíteni gyermekeinken, fiataljainkon, hogy támogatásunkkal elérhető célokat állítsanak maguk elé, amiért érdemes küzdeni.

Mutassunk példát, hogy mindez úgy sokkal könnyebb , ha van egy jó csapat, közösség az ember mellett, olyan, mint amilyen például a Ványi Laci és barátai vagy a Váci Vándorok !

 Kovácsné Rozmán Andrea