Hóman Bálint

A történelem ok-okozati összefüggése ugyan nem vitatható, de az állam, a társadalom vezetőinek, meghatározó személyeinek történelemformáló, történelmet befolyásoló szerepe sem. Ezt a kettősséget példázza egyértelműen hazánk XX. századi történelme, jelen esetben a két világháború közötti időszak, amelyet gyakran – és nem ok nélkül – neveznek, nevezünk Horthy-korszaknak. Az elvesztett I. világháború és az azt követő, vörös-terrorba torkolló forradalom oka volt Trianonnak és Trianon, mint okozat ugyanakkor oka volt hazánk válsághelyzetének. A háború elvesztése a nemzetközi erőviszonyok alakulásának következtében elkerülhetetlen volt, de az vitatható, hogy a trianoni országcsonkítás mértékében szerepet játszó, a Károlyi Mihály és Kun Béla – Szamuelly Tibor nevével fémjelzett forradalom és vörös terror elkerülhetetlen lett volna. A valóság azonban az volt, hogy ebben a csonkított országban kellett az életet újjászervezni. Ehhez az újjászervezéshez kellett egy vezetés. Lett. Lett egy olyan vezetés, amelynek tagjai magyar nemzeti, keresztény értékrenddel és erkölccsel rendelkeztek, akik – éppen ez értékrend alapján – az ország, a nemzet érdekei szerinti ténykedést tekintették céljuknak. Ennek a vezetésnek volt első embere Horthy Miklós kormányzó és olyan miniszterelnökei voltak, mint Bethlen István, Gömbös Gyula, Teleki Pál és olyan kultúrpolitikusok, mint Klebersberg Kunó és Hóman Bálint. E két kultuszminiszternek köszönhető a magyar művelődés diadalútja. Hóman Bálint történésznek indult. Apja – Hóman Ottó – a klasszika filológia művelője volt, Hóman Bálintot viszont a magyar nemzet történetének kutatása vonzotta, s e téren alkotott nagyot. 1903-ban érettségizett Budapesten, a mai Madách Imre Gimnáziumban, s az érettségi után azonnal dolgozni kezdett, az Egyetemi Könyvtárban lett segédtiszt. Könyvtári munkája mellett végezte el az egyetemet, 1907-ben kapott tanári diplomát, s a rá következő évben már doktorált.
Még ebben az évben, 1908-ban megjelent első jelentős tudományos munkája, a „Magyar városok az Árpádok korában”. Már ebben a korai munkájában körvonalazódik történeti szemlélete, a gazdaságtörténet elsődlegessége, amely addig nem állt a történetkutatás homlokterében. Vizsgálta városaink kialakulásának feltételeit, fejlődésüknek gazdasági alapjait. Néhány évvel később (1912-ben) jelent meg „Az első állami egyenesadó” könyve, amelyben a gazdaságtörténet oldalával foglalkozott. S ezt követte 1916-ban a „Magyar pénztörténet”. Pénztörténetünk addigi kutatói – főleg Schoenviesner, Weszerle, Rupp után Réthy

László – a középkori magyar pénzeket meghatározták, amelyeknek lehetett megállapították kibocsátójukat,
verésük idejét, s foglalkoztak pénzeink verőhelyeivel. Éppen a századfordulón jelent meg Réthy László, a  magyar pénzek meghatározására a közgyűjteményekben ma is használatos katalógusa, a Corpus  Nummorum Hungariae, amelynek első kötete (megjelent 1899-ben) az árpádházi, a második kötete (megjelent 1907-ben) az úgynevezett vegyesházi királyaink (Szapolyaival bezárólag) pénzeit írja le, azaz a leíró numizmatika (Münzgeschichtecoin-history) olyan alapja, amelyhez új eredmények – leletekben elõkerülõ új, addig ismeretlen típusok, vagy inkább csak változatok – ugyan jöhetnek, jönnek, de az alaprendszer fontos állomása elkészült. Elkészült az a munka, amely alapját adhatja olyan pénztörténeti munkának, amely történeti és levéltári írott forrásokkal együtt dolgozza fel a pénznek az életben, a gazdaságban betöltött szerepét, értelmezi az egyes korszakok pénztörténeti jelenségeit, pénzforgalmát, foglalkozik a pénz minõségével, annak változásaival és változásának okaival, foglalkozik a pénz nyersanyagbázisával, a pénzverés folyamatával, a pénzverdékkel és adminisztrációjukkal. Azaz a leíró numizmatikát a pénz gazdaságtörténeti szerepének története (Geldgeschichte, money-history) követheti. Ezt jelenti Hóman Bálint „Magyar pénztörténet”-e, a magyar pénzverés kezdetétõl 1325-ig, amikor Károly Róbert pénzreformja új korszakot jelent a magyar pénztörténetben. Hóman Bálint „Magyar pénztörténet”-e kellõ hosszan foglalkozik a magyar pénzverésre ható európai pénzverési alapsúlyokkal, súlymértékekkel, a pénzlábakkal, a római, és frank pénzrendszerekkel. A magyar pénzverés ismertetése magába foglalja a kezdetektõl (az önálló pénzverést megelõzõ értékmérõ, terménypénz) a korszak végéig az egyes pénzcsoportok külsõ (éremképek) és belsõ (anyagának összetétele) változását, illetve azok hátterét, a tárgyalt korszakon belül a hazánkban forgó idegen pénzek szerepét, hatását pénzverésünkre és a gazdaságunkra. Tárgyalja a pénzverési regálét, a pénzverés és pénzváltás adminisztrációját és árstatisztikai adatokat is közöl. A középkori magyar pénztörténet másik nagy korszaka a XIV-XV. század. Ennek pénztörténeti alapja Károly Róbert pénzreformjához fûzõdik, amely reform egy, az egész gazdaságot átfogó új gazdaságpolitika része volt. Mind a pénzreformnak, mind az új gazdaságpolitikának leglényegesebb bázisa Magyarország aranygazdagsága volt. Az új korszak gazdaságtörténetének feldolgozása ugyancsak Hóman Bálinthoz fûzõdik, akadémiai székfoglalója volt az 1921- ben önálló könyvként megjelent „A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában” c. tanulmány kivonata. Egy új gazdaságpolitikának természetesen vannak elõzményei és Hóman részletesen vázolja árpádházi királyaink államháztartását, utal a reformsürgetõ jelenségekre, a XIII. századi gazdasági átalakulásokra, az ország vámrendszerére és Magyarország nemzetközi kereskedelmi kapcsolataira. Károly Róbert gazdaságpolitikájának anyagi alapja a magyar arany volt, amely Európa évi aranykitermelésének több, mint
80%-át adta. A Károly Róbert pénzreformja következtében megindult magyar aranypénzverés évszázadokra meghatározta Magyarország gazdasági kapcsolatait. Károly Róbert mind pénzügy- mind gazdaságpolitikájának része volt a bányászattal, bányavárosokkal összefüggõ politikája, a gazdaság alapjait védõ törvények, mint például a bányamûvelés monopóliuma, valamint adópolitikája.

Hóman Bálintnak mindkét alapvetõ pénz- és gazdaságtörténeti munkáját újra kiadták (1991: Magyar pénztörténet, 2003: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában). Pénztörténetének értékállóságát egyrészt Hóman alapossága, másrészt a leíró numizmatika feldolgozottsági szintje teszi értékelhetõvé. A pénztörténetnek két forrása van: a tárgyi (leíró numizmatika által meghatározott pénzek), valamint az írott források. Új írott források elõkerülésére aligha lehet számítani, a közgyûjtemények,
levéltárak, egyházak, közintézmények meglévõ iratait pedig Hóman felhasználta kutatásaihoz. A leíró numizmatika által katalogizált pénzekhez ugyan újabb leletek adhatnak addig ismeretlen anyagot (adnak is!), de még az alapjait módosító újabb leletek (például a nagyharsányi lelet) Hóman összmunkájának csak egy egészen kicsi részét módosította. Hóman Bálint munkásságának a két részletesebben elemzett kötet – ha alapvetõen jelentõs is – csak részlete. Munkássága fõ mûvének az 1928-1934 között megjelent „Magyar történet”- et tartják nem ok nélkül, amelynek középkori részét Hóman írta, a reneszánsz utáni fejezeteket pedig szerzõtársa, Szekfû Gyula. Hóman ebben a munkájában szintetizálta addigi tanulmányait és ez a három és negyed évszázados összefoglaló máig a legtudományosabb, legjobb, leghasználhatóbb összefoglalója történelmünknek. Természetesen a „Magyar történet” megjelenésével nem ért véget Hóman Bálint tudományos irodalmi munkássága, bár a közélet kevesebb idõt engedett erre. Egyik szerkesztõje volt az „Egyetemes Történet”-nek, 1938-ban pedig Szent Istvánról jelent meg kisebb monográfiája.
Utolsó munkájának az „Õsemberek – Õsmagyarok” tekinthetõ, amelyet jegyzetei, kézirata alapján Szendrey Tamás és Clementin-Záhony Botond rendezett sajtó alá és 1985-ben Atlantában jelent meg, itthon pedig 2001-ben adta ki a Kairosz Kiadó. Kiváló tudós nem kerülheti el sem a közéletet, sem az elismerést. Hóman Bálint 1917-ben egyetemi tanár, 1918-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia és az ezzel egyenrangúnak tekinthetõ Szent István Akadémia tagja lett. 1925-1929 között tanszékvezetõ egyetemi tanár
volt, de 1940-ig adott elõ, tanított az egyetemen. Sokan megkérdõjelezik annak helyességét, hogy egy kiváló tudós intézményvezetõ legyen és még inkább, hogy politikus, mondván, hogy a tudományos eredményei fontosabbak, értékállóbbak. De nem az a legjobb intézményvezetõ, aki magas fokon érti és ismeri az intézmény munkáját, feladatrendszerét? S nem jobb állami vezetõ, mint aki csak politikus és elsõ sorban megválasztása érdekli? Hóman Bálint 1922-ben a Széchenyi Könyvtár igazgatója, 1923-ban a Magyar Nemzeti Múzeum fõigazgatója lett. A korszak legfõbb, a közgyûjteményeket irányító szervezete az
Országos Magyar Gyûjteményegyetem volt, amelynek Hóman tíz évig alelnöke, majd 1932- 1937 között elnöke, ezt követõen pedig a Gyûjteményegyetem szerepét átvevõ Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsának lett elnöke. A Gyûjteményegyetem, illetve a Tanács irányítása alatt álltak az országos múzeumok, valamint a
Széchenyi Könyvtár és az Országos Levéltár. Így a mûvelõdés ezen ágában elsõdlegesen az országos érdekek érvényesültek a helyi érdekekkel szemben. Hóman Bálint az I. világháború után került politikaközelbe. Keresztény és nemzeti értékrendje szembeállította a Tanácsköztársasággal és a kommunista ellenes Keresztény Ligához csatlakozott. Késõbb, mint Gömbös Gyula barátja részt vett Gömbös kormányprogramjának kidolgozásában és 1932 október 1-én vallás- és közoktatásügyi miniszter lett Gömbös Gyula kormányában. (Ugyancsak 1932-tõl egészen 1945-ig Székesfehérvár országgyûlési képviselõje is volt.) 1942 julius 3-ig folyamatosan miniszter volt. Hóman tíz éves minisztersége alatt folytatta Klebersberg Kuno grófnak, Bethlen István gróf kormányának (1921-1931) vallás- és közoktatási miniszterének kultúrpolitikáját. Fõleg a közoktatás korszerûsítésével kapcsolatban terjesztett be több törvényjavaslatot, számos nép- és középiskolát építtetett, ösztöndíjjal támogatta a szegényebb sorsú tehetséges tanulókat. Jelentõs sikereket ért el a kulturális külkapcsolatok, külföldi magyar intézmények, magyar ösztöndíjasok külföldi tanulmányútjainak szélesítésében. Hóman 1942 julius 3-án kilépett a kormányból és nem vállalt többé miniszteri szerepet. Hóman Bálint számtalan tudományos egyesületnek, társulatnak volt tagja, tiszteletbeli tagja, elnöke, tiszteletbeli elnöke, többek között a Történelmi, Régészeti és Mûvészettörténeti, Numizmatikai Társulatoknak. (Utóbbi a tiszteletbeli elnöki címét 1945 után sem vonta vissza, e cím birtokosaként halt meg.) Ugyancsak számtalan külföldi egyetemnek díszdoktora volt és több kormány – vatikáni, olasz, német, osztrák, lengyel, észt, finn, máltai lovagok – legmagasabb kitüntetéseiket adományozták neki. Természetesen itthon is megtisztelték vele, megkapta a Magyar Érdemrend nagykeresztjét és a kulturális érdemek elismerésének a csúcsát, a Corvinláncot. Hóman elnöke volt a Teleki Intézetnek is és hallgatólagosan támogatta az Intézetben folyó németellenes és zsidómentõ tevékenységet.
Hóman – egyedüliként – levélben tiltakozott Edmund Veesenmayernél Magyarország német megszállása ellen. Hóman Bálint 1945-ben családjával Ausztriába menekült. Itt – Bad Ausee-ben – az amerikai hadsereg letartóztatta és november 22-én Budapesten többekkel együtt átadta az ÁVH parancsnokánakPéter Gábornak. A Népbíróság Gálfalvy-tanácsa 1946. március 2-án életfogytiglani börtönre ítélte. A váci börtön hírhedten szadista õreinek kínzásaiba, gyógyszermegvonásaiba 1951. junius 2-án belehalt.
Hóman Bálint életútja különösen példázza az említett értékrendet vallók sorsát, a korszak kiváló felkészültségû, legmeghatározóbb történészkutatója, akadémikus tudósa, kiemelkedõ kultúrpolitikusa, majd az 1945 utáni illegitim kommunista hatalom ítéletének következményeként a rendszer szégyenére embertelen körülmények közötti börtönhalála, jeltelen rabtemetõbe temetése (ha azt egyáltalán temetésnek lehet mondani), fél évszázad múltán pedig sokaknak ünnepélyes újratemetése. De a kommunista diktatúra szellemének továbbélése következtében személye, neve még ma sem kaphatja meg az õt megilletõ elismerést, tiszteletet. Csak alkotásai, a máig is alapvetõ tudományos munkái képezhetik – immár hivatalosan is – a valóban tudományos kutatás részét. Az alkotás így – horribile dictu – elszakad alkotójától, akinek neve máig sem szerepelhet a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorában. (Meggyõzõdésem, hogy
ez az Akadémia szégyene.) Mi, numizmatikusok – hivatásosok és amatõrök, gyûjtõk – magunkénak, a mi tudományágunk tagjának, kutatójának valljuk Hóman Bálintot, akik ezt a Numizmatikai Nyári Egyetemet tisztelettel nevezték el rólaIsmerjük munkásságát, tudományos eredményeit, de nem ismerhettük mint embert. Ám még közöttünk, velünk élt akinek fõnöke volt, Huszár Lajos. Õ pedig olyan embernek tartotta Hóman Bálintot, aki a hivatali és társadalmi létra magaslatán is ember volt, akit szerettek és tiszteltek. Huszár Lajost ismertük. Mint numizmatikust is a csúcson állónak valljuk (az Akadémiai Nagy Lexikon „numizmatika” címszava a XX. század három legjelentõsebb numizmatikusa között említi Hóman Bálint mellett Huszár Lajost), s ugyanolyan csúcson állónak tartjuk, mint embert. Ha õ valakit tisztelt, mint embert, akkor az méltó volt a tiszteletre. Hómant pedig nagyon tisztelte. E két numizmatikus – Hóman Bálint és Huszár Lajos – tudós és ember volt. Példát mutattak és tartást adnak nekünk, maiaknak. Végezetül egy személyes megjegyzés. Mint az ugyancsak nemzeti és keresztény értékrendet valló – bár Hómanhoz nem mérhetõ – kutató, Hóman utódjának érzem magam. Utóda vagyok, mint numizmatikus, mint a Magyar Nemzeti Múzeum fõigazgatója, mint a Magyar Numizmatikai Társulat tiszteletbeli elnöke, mint a Szent István Tudományos Akadémia rendes tagja, és utóda vagyok, mint börtöntárs. Mindezek utódaként hajtok fejet Hóman Bálint emléke elõtt.

Gedai István

Ezeréves történelmünk nehéz kérdései európai szemmel és magyar szívvel

Dr. Szakály Sándor
tanszékvezetõ tanár, Károli Gáspár Református Egyetem új- és jelenkori magyar történeti tanszék

Elhangzott 2011. november 27-én, a váci piarista diákszövetség szervezésében. Hangfelvételét leírta
Bánhidi László

Napoleon megkérdezte legtehetségesebb, egyben legravaszabb tanácsosát, Francois Talleyrand-t, hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: „Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!”
A monarchia idején és korunkban is igyekeztek egyes vezetõink megvalósítani Talleyrand tanácsát. Az elõadásból és kísérõ képeibõl visszanyerhetünk valamennyit abból, amit elhallgattak elõlünk. Az elõadás címe nehéz feladat elé állított: Miként alakult Kárpátmedencei 1100 esztendõs létünk? El lehet ezt egy óra alatt mondani? Talán nem is az a lényeg, hogy melyik kort lehet elítélni vagy kiemelni, hanem, hogyan volt képes ez a nép túlélni évszázadok keservét és nehézségeit. Függetlenül attól hogy milyen elméletek keringenek a világban származásunkról, nyelvünkrõl, a 800-as évek végén ide érkezõ magyar közösség azt tapasztalta, hogy Európában egy más világ van, és ehhez valamilyen formában alkalmazkodni és igazodni kell. Géza fejedelem felismerte a helyzetet és fia, István király meg is valósította, létrehozták a magyar államot. Géza olyan uralkodó volt, aki méltán kaphatja meg az államférfi minõsítést. Politikus sok van, államférfi kevés, pedig fordítva kellene lenni. Kérdés, hogy 1000 éves kárpát-medencei történelmünkben hány államférfi kvalitással rendelkezõ személy emelhetõ ki a történelembõl. Mondhatjuk, hogy ez szimpátia kérdése is. Lehet egy hivõ református személy minden erdélyi fejedelmet, aki meggyõzõdéssel küzdött országáért és egyházáért, államférfinak minõsít. De Bocskay István szabadságharca nem volt inkább lázadás jellegû? Egyéni érdekbõl fakadó teljesítménye összevethetõ-e mondjuk Szent Istvánéval vagy IV. Béláéval?
Bocskay is, Bethlen Gábor is nagyon fontos dolgokat vittek végbe a magyar történelemben, de vannak olyan megítélési követelmények, amelyektõl nem lehet eltekinteni: IV. Béla is államalapító volt, hiszen egy tönkretett, kivéreztetett országból képes volt ismét felépíteni egy európai nagyhatalmat. Magyarország Európa közepén nem csak területileg volt nagy, hanem oda is figyeltek rá és nagyhatalomnak számított.
Nem teljesen igaz, hogy Nagy Lajos korában több tengerünk volt, de Nagy Lajos mégis meghatározó európai uralkodó volt, és ez így is maradt Mátyás király haláláig. Az Árpádház utáni magyar királyok is tudomásul vették az ország elvárásait, és azt az igényt, hogy meg kell tartani Európa élmezõnyében. Lehet vitázni azon, hogy melyik volt a 20.század legtragikusabb eseménye, szerintem a trianoni békediktátum, 1920. június 4-én. Igazat kell adnom névrokonomnak, Szakály Ferencnek, a kitûnõ középkor-szakértõnek, hogy a mi Trianonunk nem 1918-ban vagy 1890-ben kezdõdött, hanem valahol a 16-17. században. A 150 évnek tekintett török hódoltság korában jelentõsen csökkent a magyarság lélekszáma. Az oly sokszor kirekesztõnek mondott nemzet ekkor nemzetiségek százait, ezreit fogadta be, de már elõtte sem volt egységes nemzetiségû. Ide érkeztek honfoglaló eleink és számos népet találtak itt és különbözõ formában. Szlovák barátaink szerint akkor õk már egy kiépített birodalomban léteztek. Ezért nem sikerült õket teljesen beolvasztani az ide érkezõ magyaroknak. Ez nem biztosan így volt, de az igen, hogy ez a nemzet 1110 év alatt olyan közösséget alkotott, amelyet magyarnak lehet nevezni. Függetlenül attól, hogy ha megpróbálnánk családfánkat végig kutatni, nem sokan mondhatnánk, hogy Árpáddal érkeztek õsei, és Árpád vére csordogál bennük.

Nem is ez dönti el egy közösséghez tartozást. Ma divatos azt mondani, hogy kettõs vagy többes identitású
emberek élnek ebben országunkban. Egy kis magyarázat ehhez: 90 esztendeje lesz, hogy Sopron és környéke magyarjai és nem magyarjai a trianoni döntés ellenére is ehhez a közösséghez akartak tartozni. Mondták ezt azok a poncihterek, akik nyelvükben, kultúrájukban, nemzetiségükben egyértelmûen tartozhattak volna inkább Ausztriához. Lehet, hogy 1960-ban unokáik bánták is, hogy nagyapjuk rosszul szavazott, és most jobb lenne odaát lenni. Nagyapjuk azonban nem erre gondolt, hanem arra, hogy a számára fontosabb közösséghez kíván tartozni.
Illyés Gyula szerint az tartozik egy nemzeti közösséghez, aki oda tartozónak érzi magát és azzal a közösséggel képes együtt élni, gondolkodni és cselekedni. Tegyük hozzá, hogy együtt ítélik meg a múltat és jelent. Amikor arról beszélünk, hogy mit adott a magyarság Európának és mit adott Európa a magyarságnak, azt is számon kell tartanunk, hogy Magyarország védte, ahogyan tudta, Európát a keletrõl érkezõ veszedelmekkel szemben, de Európa nem mindig segítette ebben a küzdelemben. Szoktuk mondani, hogy milyen rossz volt a magyar királyságnak, amikor a Habsburg birodalom részét alkotta. Így illett tanítani és tanulni. Néha próbáljunk meg eltekinteni a belénk rögzített képtõl. Pálfy Géza barátom, ennek a kérdéskörnek kitûnõ ismerõje tudná felvázolni hogy a török hódoltság idején az un. királyi Magyarország hogyan volt képes fennmaradni, hogy a Habsburg birodalom más tartományai milyen hatalmas anyagi támogatást nyújtottak ennek az országrésznek. Pontosan kiszámítható, hogy e nélkül az akkori királyi Magyarország a végvárrendszer harmadát sem tudta volna fenntartani, nem lett volna, Kõszeg és Eger Ez a Magyarország nem keveset köszönhetett azoknak a Habsburgoknak, akiket el szoktunk ítélni és rendszeresen szembefordultunk velük. 

A magyar múlt az én felfogásom szerint csak egységesen kezelhetõ és mindegyik oldala hozzánk tartozik. Szép és kevésbé szép része egyaránt történelmünk része. A történetet az események írják, de hogy miként épül be tudatunkba, az már nem csak az események következménye, hanem mindazoké, akik résztvevõi, vagy akik a rendelkezésükre álló forrásokból megírják a történelmet. A magyar múlt fontos szereplõjének

tekintjük Rákóczi Ferencet, a Rákóczi-féle forradalmat és szabadságharcot, bár a forradalom kifejezést én másként szoktam használni. Ma is forradalomnak mondja a világsajtó az arab országokban fellángoló lázadásokat és puccsokat, lehetne ezt visszafogottabban kezelni. Én ugyanis nem látom, hogy a Közel-Keleten nagy forradalmi változás zajlott volna le azon kívül, hogy más kezébe került a hatalom, miközben a

helyzet csak rosszabb lett, mint addig volt. Ugyanez vonatkozik a demokrácia sajátos exportjára, amelyet az Egyesült Államok igyekszik biztosítani különbözõ, fejlõdõnek tekintett országokban, amelyek, érdekes módon, nem vevõk erre a demokráciára. A Rákóczi forradalomról és más hasonló eseményekrõl érdekes megközelítés olvasható Mód Aladár könyvében, a „400 év küzdelem a magyar szabadságért” címen, melyet

még szorgalmasan forgattuk 1946 után. Nem élvonalbeli megközelítése történelmünknek, de a Rákóczi szabadságharc 8-9 esztendeje érdekes beállításban jelenik meg. Megítélését kezdjük onnan, hogy mit hozott Magyarország számára ez a küzdelem. Úgy tanították, hogy a Rákóczi szabadságharc elbukott, és 1711-ben a kurucok a nagymajtényi síkon letették a fegyvert. Valóban leszúrták a zászlókat, de fegyverével mindenki haza ballaghatott. Olyan kompromisszum született, hogy mindazokat az eredményeket, amelyeket a Fejedelem, illetve az akkori országgyûlés az uralkodóval szemben gazdasági, politikai, jogi téren elért, azokat az uralkodó el is ismerte. Mindenki büntetlenül fejezte be a harcot. Érdekes, hogy a császári és a felkelõ hadseregek részérõl két magyar fõtiszt egyezett meg, Károlyi és Pálfy, akik mindketten magyarként látták a világot és Rákóczi felhatalmazásával és nem ellene indultak meg a tárgyalások.

Felmerül a kérdés, hogy egy forradalom élére került személy a leveretés után milyen utat választ. Felmerülhet
a párhuzam Rákóczi és Nagy Imre között. Nagy Imre nem összevethetõ Rákóczival, csak annyiban, hogy mindkét ember döntéshelyzetbe került. A Fejedelem is itthon maradhatott volna, és, mint az ország legnagyobb fölbirtokosa meghatározó politikai személyiség lehetett volna. ha lemond fejedelmi címérõl, de nem tette. Nagy Imrének is, 1958-ban, csak annyit kellett volna kijelenteni, hogy tudomásul veszi, hogy tévedett és a hatalom, amely õt követi, legális. Õ sem ezt az utat választotta. Az õ esetében elfogadom a mártír kifejezést. Mártír az, aki önként vállalja valamiért a halált. Ma mindenkit mártírnak mondanak, aki nem természetes halállal hal meg, pedig szerintem nem az. Nem tartom mártírnak sem a holokausztra elhurcoltakat, sem a Donnál elpusztultakat, ezek áldozatok vagy elesettek. Mártírnak tekintem viszont azt a polgármestert, aki önként ment a pusztulásba a város lakóival, vagy azt a katolikus papot, aki önként vállalta más helyett a halált.
Apor Vilmosnak sem volt kötelezõ megvédeni azokat a nõket, akikrõl mindenki tudta, hogy milyen sors vár rájuk, õ tehát mártír. A mártír életét is hajlandó feláldoznia számára fontos elvért, amikor választási lehetõsége van. Nagyon lényeges kérdés, hogy képesek vagyunk-e 1100 éves történelmünkben elvek mellett kiállni nehéz körülmények között is. Ha nem lettek volna ilyen elv-vallóink, mondhatjuk úgy is, hitvallóink, akkor nem biztos, hogy ma itt beszélgethetnénk. Minden nemzet történelmében voltak olyanok, akik képesek voltak tovább vinni és tovább adni olyan elveket, amelyek a nemzet fennmaradását szolgálták.
Mire volt szükség a török hódoltság megszûntéhez? A 17. század végén Európa már képes volt összefogni egy közös cél érdekében, az oszmán-török hódítóknak Magyarországból és Európából kiûzéséért. A budai várban ott áll Európa akkori legkiválóbb hadvezérének Savoyai Eugennek szobra, aki vezette a Bécset ostromló és Budát megszálló török hadak elleni nemzetközi hadjáratot. Az õ tisztelete is Európa integrált részének mutatja Magyarországot. Akkor valóban segített rajtunk Európa. 1945 után sok mindennel együtt megváltozott a múlt megítélése is. Fontos és lényeges részeket hagytak ki a történelmünkbõl, és bekerült sok minden, ami valóban hozzátartozik múltunkhoz, amit nem lehet kidobni, bár lehet másként kezelni. A nyolcvanas években megjelent egy, kétkötetes nagyon szép kiállítású munka „Magyarország hadtörténete” címmel. Korábbi megállapításai el is fogadhatók, mert azt még nem hatotta annyira át a politika. Ha azonban tárgyalási arányait nézzük, ami a fontosnak tekintett részekre utal, azt látjuk, hogy a mindössze 133 napig fennállott „dicsõséges tanácsköztársaság” nagyobb terjedelmet kapott, mint a középkori Magyarország egész története. Történelmünk egyharmada valóban csak annyit ér, mint 133 nap, 1919-ben? Lehet, hogy egyesek szerint igen, szerintem azonban nem. Másik kérdés, hogy ennek a 133 napnak milyen hatása lett 20. századi történelmünkre. Mert sok mindent nem lehet megérteni 20. századi történelmünkbõl ennek a 133 napnak, vagy 1920. június 4-ének ismerete nélkül. Mondok egy aktuális kérdést: manapság divatos a magyarság rasszizmusát és antiszemitizmust emlegetni. Ezekkel nem tudok azonosulni. Tudnunk kell, hogy nem mindenütt szeretnek bennünket. Persze, valakit nem szeretni még nem jelenti azt, hogy gyûlölöm. De vajon miért változott volna meg az a 19.századi Magyarország, amely 1849-ben társadalmi változásait tekintve Európában meghatározó szerepet játszott. Olyan polgári útra terelte az akkori Magyarországot, és olyan törvényeket fogadott el, amelyek példamutatóak lehettek. A közoktatásban, a vallás gyakorlásban és sok minden másban meghozott jogszabályok ismeretében, miért mondják 1919 után, hogy a magyar lakosság jelentõs része fenntartásokkal rendelkezikzsidó honfitársai iránt? Azzal szokták magyarázni, hogy 1919-ben a tanácsköztársaság vezetõinek döntõ többsége az izraelita felekezet tagjaként született, és oda tartozó is volt, tehát a rossz oldalra állt. Azt mondják, hogy az ilyen véleményektõl a politikának el kell határolódni és bocsánatot kell kérni. Úgy gondolom, hogy a múlt történéseiért a jelen generációnak nem lehet bocsánatot kérni, mert nem tudom hogy nagyapámat és dédnagyapámat mi vezérelte bármilyen kérdésben. Egy dolgot lehet tenni: tisztességesen, hitelesen bemutatni azt, hogy miért történt valami, és a mi megítélésünk szerint, ki hibázott. Ez nem csak 1919-re vonatkozik. Manapság divat azt mondani, hogy Trianon annak köszönhetõ, hogy Magyarország milyen gonosz nemzetiségi politikát folytatott. Ha megnézzük, hogy a kiegyezés után ez az állítólag nemzetiségi elnyomásra épülõ magyar királyság, milyen lehetõségeket biztosított Magyarország területén az oda befogadott nemzetiségek számára, én elégedett lennék azzal, ha a határon túl élõ magyarság legalább annyi joggal és lehetõséggel bírna, mint a dualizmus Magyarországán élõ románok, szlovákok és más nemzetiségek. Amint professzorom, Diószegi István mondta, „nagyon nagy tehertétel lehetett ott Túrócszentmártonban, hogy heti két órában magyart is kellett tanulni annak a szlovák gyereknek”. Ezt a terhet még a határon túlra került magyarság is elviselné, de nem egy esetben magyarul sem tanulhat, és ha magyarul tanul, akkor nem a magyar nemzet és Magyarország történelmét, földrajzát tanulja. Számára a szülõföld és a haza nem ugyanazt jelenti. Ez óriási tragédiája és traumája a magyarságnak. Nem régen jártam Kolozsvárott, egy a kitûnõ vívónõ, a világbajnok és olimpiai bajnok Szabó Olga tiszteletére összeállított emlékkönyv bemutatásán, amelyen részt vett Rejtõ Ildikó és Dömörki Lívia, két másik vívó világbajnok is. Sem a könyvben, sem a beszélgetésben nem lehetett megkerülni azt a problémát, hogy az akkori román nõi tõrválogatott tagjai többségükben magyarok voltak. Magyar szívvel nyertek egy idegen országnak. Bármennyire az egyetemes magyar nemzet tagjai, melegítõjükön a felírat: Romania. Tegyük még hozzá, hogy a fiatal szlovák állam miden olyan sportolót, aki a jelenlegi Szlovákia területén született, szlovák bajnoknak tekint. Van-e egy olyan kis nemzetnek, amilyen mi is vagyunk, érdekérvényesítõ képessége, amikor a nemzetközi olimpiai bizottság elõtt ilyen kérdéseken kell vitatkozni. Tudomásul vettük, hogy Szabó Olga, a magyar nemzet tagja, a román államnak szerzett dicsõséget. Majd õk eldöntik, hogy ehhez a nemzethez kívánnak-e tartozni.

Az elsõ világháború lezárásakor a gyõztes nemzetek részérõl Wilson, amerikai elnök fogalmazta meg híres elvét: „Majd a népek eldöntik, hogy mi történjék” … a népeket azonban nem kérdezték meg. Trianonban a magyar küldöttség tagjai kaptak néhány kérdést, amire írásban válaszolhattak, ezt pedig vagy figyelembe vették, vagy nem. Ezután mondta el a beszédét a magyar küldöttség vezetõje, Apponyi Albert, amire az olasz miniszterelnök azt mondta, hogy „annyira meghatottak Apponyi szavai, hogy majdnem kijöttek a könnyeim.” Ezzel mi nem sokra mentünk, mert azt persze nem tette hozzá, hogy azokat a területeket talán még sem kellene elvenni. A magyar békedelegáció szerint „tudomásul veszszük, hogy legyõztek bennünket, de igazságos békét kérünk.” Azok a területek alkossák Magyarországot, ahol színmagyar, vagy többségi magyar területek vannak. Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet megtartani a szentistváni Magyarországot, más területekrõl pedig kérdezzük meg az embereket, a wilsoni elv szerint. Nem vagyok abban biztos, hogy a Beregszász környéki ruszin lakosság egy népszavazáson a majd létrejövõ csehszlovák államot választotta volna. Akkor még az sem volt egyértelmû, hogy a szlovákok a csehekhez akarnak-e csatlakozni. Volt ugyanis mindkét oldalon néhány olyan politikus, akik szerint talán jobb lenne a magyaroknak és a szlovákoknak élni közös államban. Én nem tapasztaltam, hogy történelmünkben valamikor jelentõs ellentét lett volna közöttünk az együtt élésben Egészen más megítélés alá esik a független Horvátország. Kálmán és Nagy Lajos óta, amióta a magyaroknak és a horvátoknak közös királyai voltak, Magyarország önálló közjogi egységként kezelte Horvátországot, amelyet csak a közös uralkodó köt hozzánk, de nem Magyarország része. Trianon után sem tekintettük a horvát területeket elcsatoltnak, hiszen az önálló és független Horvátország részei voltak. Nem biztos, hogy teljesen egyenrangú volt a két állam, de az jelent valamit, hogy a kiegyezést követõen a létrejött önálló magyar haderõben a horvát területekrõl kiegészített seregtestekben a vezénylet nyelve horvát volt. Miközben a magyar királyi honvédség tartotta fenn, a pécsi honvéd hadapródiskolában horvát tannyelvû osztály is volt. A horvátországi alakulatokhoz került magyar katonatiszteknek meg kellett tanulniuk horvátul. Ilyen volt például Gömbös Gyula késõbbi miniszterelnök, aki szintén egy vitatott személyisége történelmünknek.Megítélésében, mint oly sok máséban is, többnyire olyan politikusok döntöttek, akik a történelmi tényekben nem kellõen jártasak. Gömbös Gyula a két világháború közötti idõszak progresszív politikusa volt, aki, igyekezett sok mindenben megváltoztatni Magyarországot. Modernebb országot, ahogy szokták róla mondani: „fehér forradalmat” akart. Nem tartotta elég korszerûnek az akkori társadalmi viszonyokat. Természetesen komoly vitái voltak az akkori politikai vezetõkkel, Bethlen Istvánnal is, aki pedig akkor még a kormányzónál is meghatározóbb alakja volt a magyar közéletnek. Ezt a kort nyugodtan lehetne Horthy-Bethlen kornak nevezni. Õk ketten képesek voltak egy megcsonkított és kisemmizett országból húsz év alatt Európa középmezõnye fölé emelkedõ országot alkotni. Hasonlítsuk csak össze ezt a haladást a mögöttünk hagyott húsz évvel. Akkor, 1938-ban elértük az európai átlag 67%-át, ma pedig jó, ha 50%-hoz közelítünk, pedig 1990-ben nem sújtott le ránk újabb Trianon. Az 1920 utáni években nagy állami vagyongyarapodás következett be, a mi elmúlt húsz évünkben pedig csak fogyás volt. Ha az elmúlt 20 évünket elemezzük, meg kell állapítanunk, hogy az ország felelõs vezetõinek hozzáállása valóban a közjót szolgálta-e, vagy egyéni javakat, esetleg sajátjukat. Nagyon nehéz ezeket konkrét adatokkal alátámasztani. 1931-ben, az akkori világválság idején sem volt országunk könnyû helyzetben, de akkor a legmagasabb jövedelmek csökkentek legjobban. Ezt kellene most is megvizsgálni. Lehet hogy propaganda ízûek azok a kiadványok, amelyek más országok térképein mutatják be, hogy menyire csökkent volna területük olyan csonkítás után, amilyent nekünk kellett elviselnünk, de Trianon összekovácsolta a két világháború közti Magyarországot. Sok különbség mellett egyben a társadalom egysége volt a társadalmi tudat egyik jellemzõje, mégpedig a revízió igényében. Aki nem volt ennek politikai híve, annak semmiféle társadalmi támogatása nem volt. Talán még az illegális kommunisták sem voltak mind Trianon lelkes hívei. De 1938-ban az elsõ bécsi döntés elõtt épen a Peier Károly és Mónus Illés nevével jelzett magyar szociáldemokrata párt vezetõi utaztak Brüsszelbe, Londonba és Párizsba, hogy az ottani szociáldemokrata politikusokat, akik akkor kormányzati tényezõk voltak, meggyõzzék arról, hogy a trianoni békediktátum Magyarországnak elfogadhatatlan és felül kell vizsgálni. A magyar érdekekre próbálták ráirányítani a figyelmet.
Vajon most, a 21. század Magyarországán találnánk-e olyan ellenzéki politikai erõt, amelynek tagjai az ország érdekében, félre téve a belsõ politikai ellentéteket, igyekeznének meggyõzni azokat, akik nekünk nem jót akarnak, a magyar érdekrõl? Ez a közvélemény is belekényszerítette Magyarországot a második világháborúba való belépésre. Nem az volt az ország vágya, hogy fegyverrel próbáljon visszaszerezni területeteket, hanem békés úton, tárgyalással. Amikor német-olasz segítséggel a visszacsatolások megvalósulhattak, akkor az országban egységes volt a vélemény. Lehet, hogy Teleki Pál a második bécsi döntésrõl megfogalmazott magában olyan gondolatokat, hogy lemondását nem tartotta kizártnak. Miközben az ország örült Észak-Erdély és a keleti részek visszaszerzésének, Teleki úgy érezte, hogy a visszaszerzéssel Magyarország kényszerpályára került német-olasz elkötelezettsége miatt. Ennél még kényesebb volt a Délvidék visszatérte.
Vajon elfogadta volna a magyar közvélemény, ha Teleki Pál akkor azt mondja, hogy ez nekünk nem kell, mert szerzõdésünk van a jugoszláv állammal, tehát nem lehet igényünk erre a területre. Az a politikus, aki 1941-ben ezt mondta volna, azonnal politikai halott lett volna. Teleki Pál nem tudta összeegyeztetni elveit a tényekkel, ezért fizetett életével. A magyar társadalom pedig húsz éve készült az igazságtalanul elvett területek legalább részben visszaszerzésére.
Mindig az a kérdés, hogy a gyõztesek hajlandók-e a legyõzötteket, ha nem is partnerként, de nem megalázottként, és a jövõre tekintettel tisztességesebb megoldásokkal kezelni. A gyõztes lehet nagyvonalú, gyakorolhat gesztusokat, amelyek hosszú távon általában többet hoznak, mint amennyit akkor éppen veszítenek. 1945 után senki sem gyakorolt irányunkban ilyen gesztusokat. 1956-ban kaptunk ugyan vérplazmát, takarókat de igazi kiállás akkor sem történt mellettünk.
Mondták ugyan, hogy nem jó, hogy Európa közepén kommunizmus van, Bethlen István sem feltételezte 1944-ben, hogy a britek megengedik a kommunizmusnak belépését Európa közepébe, Gondolták, hogy ide jönnek az oroszok, de majd csak elmennek. Ez persze nem így mûködött, mert a Szovjetunió alapvetõ ideológiája nem az volt, hogy megállnak a Kárpátoknál, hanem csak a La Manche csatornánál, majd onnan is tovább kell menniük és terjeszteni az kommunizmus ideológiáját Nyugaton is. Ennek az eszmének Magyarországon is sokan lettek, ha nem is hívei, de kiszolgálói. Kérdés, hogy a kiszolgálók hajlandók-e most felülvizsgálni nézeteiket, tudomásul veszik-e, hogy lejárt, megunt és gyakorlatilag el nem fogadott eszméik esetében nincs politikai legitimációja az abból felnõtt erõnek.
De ez már túlmutat azokon a történelmi helyzeteken, amelyekkel én most, kissé kapkodva és évszázadokat átugorva, szerettem volna Önöknek áttekintést adni magyar történelmünkrõl.
Kérdés: Valóban a magyar tisztikar németbarátsága miatt léptünk be a második világháborúba?
Háborúba lépésünk ilyen indokolása 1945 után kitalált szöveg, Nemeskürti István is úgy vélte, hogy németbarát tábornokoknak tudható be. Õ nem csak a barátságra utalt, hanem a tábornokok német származására is. Tény, hogy a magyar katonai felsõ vezetésben számos olyan tábornok volt, aki neve után vélhetõen német eredetû. Van, aki nem változtatta meg nevét, de van, aki igen. Például, Szombathelyi Ferenc eredetileg Knaus volt, de nem számított a németbarátok közé. Vajon, az apai vagy az anyai ág az erõsebb? Jány Gusztáv apja Hausinger volt, anyja Jány. A kitûnõ magyarnak kikiáltott vitéz lófõ (és ezt nem véletlenül említem) Nagybaconi Nagy Vilmos, apja Nagy, anyja Herman néven ismert erdélyi szász. Vajon, a székely vagy a szász vér volt az erõsebb Vilmosban? Nem a nevek voltak a döntõek Magyarország hadba lépésével kapcsolatban. Az alaptétel az volt, hogy, ha Magyarország kimarad a szovjet elleni háborúból, akkor németek mellett harcoló román és szlovák állam lobbizhat a bécsi döntésekkel visszakapott területek újra megszerzéséért. És vajon milyen döntés születik a még román fennhatóság alatti Dél-Erdélyrõl, ha Németország lesz Európa meghatározó hatalma. Mindez nagyon jól hangzott az ötvenes években és nagyon nehéz lett volna az emberek fejébõl kiverni.
Ma sem világos a társadalom számára, hogy a társadalmi berendezkedés és a katonapolitikai irányzat nem ugyanaz. Nem az volt a döntõ, hogy melyik fõtiszt milyen származású, hanem az, hogy amikor 1939-ben megnézték a lengyel és a francia hadjárat eredményét, akkor csodálattal tekintetek erre a haderõre, amely a semmibõl épült fel. A többség igyekezett reálpolitikusként viselkedni és nem az motiválta õket, hogy szüleik vagy nagyszüleik milyen nemzetiségûek, vagy nevük mi volt.
Hogyan ítéljük meg Sztójay Döme társadalmi helyzetét, aki Versecen született, születési neve Dimitrije Stojakoviæ, és görög-keleti vallású volt? Nyilvánvalóan szerb származású volt, de nem hagyta el Magyarországot, külügyminiszterként is mûködött és 1946-ban háborús bûnösként végeztette ki a magyar népbíróság. Vagy: Pokorni Herman, aki Csehországban született ás nem is beszélt jól magyarul, volt a monarchia legjobb rejtjel szakértõje. Lehet egyeseknél motiváló a származás, de nem ez határozza meg, hogy melyik oldalt választja.1945 után olyan személyeknek nem firtatták származásár, akik átálltak a baloldalra. Variházi Oszkárt szokták emlegetni, a szovjet oldalra átállt budai önkéntes ezred parancsnokát,

aki vitéz Variházi, és született Braun volt. Ugyanígy Görgényi Dániel, vezérõrnagy, született Neugebohren néven, aki már 1943-ban, csapattestével együtt csatlakozott a szovjet hadsereghez.
A meghatározó tehát nem a név, hanem a közösséghez tartozás érzése.
Kérdés: Hogyan értékeljük Kornis Gyulát? Vele együtt az utóbbi 40-50 év alatt meghatározó jelentõségû történészek, tudósok kerültek ki a magyar közgondolkodásból, mert az oktatás így állította be. Hóman Bálintról, akinek halála miatt erõs váci vonatkozásai vannak, nem beszélnek, pedig egy nem régi felmérés szerint is napjainkig õ az egyik legidézettebb történész nem csak hazánkban, hanem külföldön is. Történetíró társát, Szekfû Gyulát még elviselte a közvélemény, hiszen moszkvai követünk is volt, és az öt, illetve hét kötetes Hóman-Szekfû féle magyar történet mégis ismert volt a történetkutatásban és oktatásban,
de ahogy Kornis Gyula és sokan mások mit tettek, arról kevesen tudtak. Például Orsós Ferenc nevét sem volt szabad Magyarországon említeni, pedig a patológia világhírû mûvelõje volt. 1945 után nevét sem lehetett
nálunk említeni, mondván, hogy a felsõházban õ is megszavazta a zsidótörvényeket és mert Katynyban rész  vett a kivégzett lengyel tisztek exhumálásában és azt merte állítani, hogy nem úgy történt, amint a szovjet szakértõk azt állították. Mindez csak úgy változhat meg, ha egy fiatalabb történész generáció hajlandó tudomásul venni az elfejtetteket és feltárja munkásságukat.