 |
Távoli vidékek felé
Falusi utca. Valahonnét rádiós híreket hallani, a közeli villanyoszlop magasából gólyakelepelés tompa sorozata indul útnak, hogy a környező utcákat átjárva belecsendesedjen a tavaszi táj békéjébe. A keskeny, felezővonal nélküli főúton gyér forgalom, néhány kerékpáros, autó félóránként. Mikor naponta háromszor begurul a faluba a menetrendszerinti és épp autós forgalom is van, az egyik járműnek le kell húzódnia az útszélen kitaposott másfél méternyi földsávra.
A templom felől harangszót hoz a szél. Biciklis közelít a szűkös, kátyús úton. Az egyik pedál hajtókarja ütemesen hozzáverődik a hátsó villához - egy korábbi részeges borulás emléke. A harangszó és a fáradt, fémes kattogás olykor találkozik, néhány másodpercben azonos ritmusban szólnak, aztán szétválnak, külön utakon. Az úton bicikliző bakter is külön utakon jár, amióta elvált a feleségétől. Kutyaugatás jelzi, merre jár éppen a vasutas, a portákról ebek csaholnak minden járókelő után, végre történik ilyenkor valami. Pár percre felkelnek a földről, a kerítéshez futnak, ugatni kezdenek, inkább csak megszokásból, nincs semmi fenyegető a hangjukban.
A biciklikormányon csíkos falusi szatyor fityeg, valami kisseb tárgy, talán egy pénztárca, vagy egy soktagú kulcstartó lehet benne. A szatyorfül megfeszül minden bukkanón, húsz éve gázvezetéket fektettek végig a faluban, felbontották a főutcát, mint egy nagy szürke kígyó hasát, hosszában felvágták. A seb azonban nem szépre gyógyult vissza, nem forrt össze rendesen: az utólag visszaaszfaltozott sáv sok helyen megsüllyedt, gödrös lett, jelentős kilengésekre kényszerítve az autók visszapillantójára aggatott rózsafüzéreket.
A vasutas a közeli horgásztóra igyekszik, hátára dobva ring a felszerelés. Az öreg 28-as testes első lámpája lekonyult, világtalan szemével tíz éve bámul maga elé, üresen, kopottan. Együtt kopott a vasutassal. Hideg fémteste akkor bocsájt ki csak fényt, ha megvillan rajta a napfény, vagy esténként, a kocsmából hazafelé a közvilágítás gyenge, beteges műfénye.
A férfi harminc éve dolgozik a vasútnál, vonatok ezreit engedte át, indította el, fogadta a háromvágányos falusi állomáson. Utasok százezrei nézték, ahogy naponta többször kigyalogol a sínekhez, kezében a serpenyőnek csúfolt kerek fejű táblával. Kisfiúk százai nézték szájtátva, ahogy a szerelvény mellett állva, mint egy nem egészen evilági, misztikus személy, a táblát magasba emelve ad engedélyt az indulásra.
A kerekező alak nagyot, széleset int mindenkinek, akivel találkozik az utcán, ismeri őt mindenki a kis faluban. Az újraaszfaltozott sávra érve nagyokat nyikorog alatta a nyereg alatti gyerekökölnyi méretű két rugó. Erről a nyikorgásról eszébe jut egy másik, régi nyikorgás a múltban, hosszas harákolás után nagyot köp maga mellé az árokba, mintha így szabadulhatna meg a fájó emléktől. Történt ugyanis, amikor a gázárkokat ásták a fűutcán, esténként gyerekek játszottak a sárga szalaggal elkerített gödörben. Egyikük, a vasutas unokaöccse is ott szaladt a többivel, de aztán megállt a kisfiú, megállította a kíváncsisága - egy hüvelykujjnyi gyökeret kezdett húzgálni gázárok falából, addig tépte-cibálta, amíg rá nem omlott a gödör fala. Ott halt meg a hétéves gyerek. A temetésen, a koporsó leengedése pillanataiban, amikor a legnagyobb csend volt, lehetett hallani hasonló nyikorgást a közeli ravatalozó irányából, ahogy a temetőgondnok éppen a koporsóvivő kézikocsi folyton megereszkedő bal kerekét pumpálta. Akkor az a ritmikus, rekedt nyikorgás mélyen a vasutas agyába ékelődött.
Lassan az állomás épületéhez ér, be kell ugrania egy kis uzsonnáért, egész délután a tóparton lesz, visz két üveg sört is, a műhelyből a kisrádiót. Az épület melletti betonkerítés mintái között keverék kutya ugat, talán mert bántja, hogy nem látja rendesen a vonatokat, mert a kerítés mintái függőleges szakaszokra vágják a valóságot. Mögötte kisgyerek játszik a porban, fából készült mozdonyt tol maga körül, kis tenyerén kifehéredik a bőr, ahogy teljes testsúlyával rátámaszkodik a játékra. A kutya elszalad előtte, a lánca félkörívben felhorzsolja az udvar keményre taposott földjét, majd beleakad a kisfiúba, felborítja, lassan, kacagva terül el az apró gyerektest a langyos porban. A férfi a falnak támasztja a biciklit, kiveszi a postaládából a megyei napilapot, majd bemegy a szolgálati lakásába. A lapot már a szülei is járatták, inkább csak megszokásból fizeti elő minden évben, egyéb olvasnivaló amúgy sem nagyon akad a másfélszobás lakásban. A vasutasnak három könyve van. Egy régi, szétimádkozott biblia nagyanyja öröksége, a nyelvészeti szakkönyvet régi ismerősétől, magától a szerzőtől kapta dedikálva, valami házkörüli segítségért cserébe. Mikor kinyitotta a nyelvészeti könyvet, hogy megnézze, valóban neki dedikálta-e a szerző, kicsúszott a hibajegyzék és leesett a konyhakőre, véletlenül rálépett, máig látni a cipőtalp mintáit a fehér papíron. A harmadik kötet egy horgászati könyv, a kollégáktól kapta öt évvel ezelőtt, születésnapjára. Azt a születésnapot kivételesen nem egyedül töltötte, hanem a faluszéli réten tanyázó búcsúsok céllövöldés nőjével. A trampli, selypítve hadaró nő két éjszakát töltött a vasutasnál, lassan nyíló, gyorsan elvirágzó kielégülést hagyva maga után, fülledt, nehéz testszagot. Az éjjeliszekrényen hagyott fekete hajgumiját a férfi a konyhaszekrény vitrines tálalószekrényébe tette kopott kegytárgyak, fakó képeslapok, régi utazások filléres emléktárgyai közé. A vasutas hamar végez odabent, miközben az ajtót zárja, az épület melletti padon enyelgő kamaszokra néz hunyorogva, a párocska önmagáról megfeledkezve csókolódzik, olyan hévvel, hogy néha látszik az egymás szájában tekergődző két nyelv.
Fél lábbal az egyik pedálra állva, másik lábával kettőt taszít a biciklin, hogy legyen lendület, csak néhány méter után ül fel teljesen a széles nyeregre, évszázados, lassú mozdulatokkal. Elégedett, mert szabadnapja van, elégedett, mert minden rendben van az állomáson, elégedett, mert vasutas, ami a világ egyik legfontosabb munkája, sőt, hivatása, ugye. Ezekre gondol, miközben a faluszéli tóhoz ér. Kipakolja, előkészíti a felszerelést, szakszerű, gyakorlott mozdulatokkal felcsalizza a botokat, sokáig süvít a szerelék a levegőben, amíg bele nem csobban a feszes tófelszínbe. A vasutas leül, hátradől, felbontja az egyik üveges sört, de nem kortyol bele, mint a pecázás egyik fontos kellékét, óvatosan leteszi maga mellé a fűbe. Bekapcsolja a kisrádiót, nótaműsor kezdődik éppen. A tófelszínen tükröződő sötétszürke felhőket szél fújja déli irányba, mintha a tófelszín alatt egy nagy tehervonat haladna súlyos rakományával, távoli vidékek felé.
Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Huszonkettő (novellák, Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017).
