Jacques
Henri Lartigue (1894-1986)
Lartigue a
fényképezést korán kezdte, de csak öregkorára lett világhírű. Első fényképét 6
évesen szüleiről készítette. Első önálló kiállítása 69 éves korában volt, de
akkor egyből New Yorkban, a Modern Művészetek Múzeumában.
Persze nem mindegy,
hogy mikor és hová születik az ember, főleg ha fotográfus. A fiatal Lartigue gazdag
családban nőtt fel, közelről látta az új csodákat: a repülést (Blériot), az
automobilt, a filmet, a fényképezést. Lenyűgözte a sport: a tenisz (Roland
Garros), a kerékpározás (Tour de France), a sielés Chamonixban, a lovaglás.
Szüleitől megkapta a legjobb fényképezőgépeket. A „boldog békeidők”, a „belle époque”
krónikása Ő, a Titanic katasztrófája és a Nagy Háború után is. Lartigue a szépségversenyek,
filmfesztiválok, sportversenyek, divatbemutatók, a nagypolgári társasági élet állandó
tudósítója. Mindig festő akart lenni, sikeres is volt egy időben, de végül a
fotográfiában alkotott maradandót. Nagyon izgatta a mozgás megörökítése, az a
pillanat, amikor az ember vagy a tárgy éppen nem érintkezik a Földdel. Már 11
éves korában rávette rokonát, hogy ugorjon le a lépcsőn, egy hihetetlen
pillanatért. A dadáját a neki dobott labdával a levegőben 10 évesen fényképezi.
Emberek a levegőben megdermedve! Unokatestvére 1911-ben ugrott fejest, lába
kiáll a vízből most már mindörökre. A naplójába írja 11 évesen: „Az emberek
sokszor nem hisznek a szemüknek. Én mindig bízok a szememben, és számos olyan
pillanat van, amikor ez nagyon kellemes meglepetést szerez nekem.” Lartigue
a pillanat megörökítésének mestere. Philippe Halsmann (1906-1979) talán tőle
leste el a „jumps” képeket.
Lartigue sok portrét
is készített, az idő ezeket is egyre értékesebbé érlelte: Picasso, Jean Cocteau,
Josephine Baker, John F. Kennedy (1953). Talán ez utóbbi kapcsolat is
közrejátszott későbbi amerikai sikerében. Szerette
a nőket. Három felesége: Bibi, Coco, Florette sűrűn szerepelnek képein. Sokat
fényképezte a harmincas évek sztármodelljét, Renée Perle-t. Párizs amerikai
felszabadítását több száz fényképen örökítette meg. Vonzotta a film világa is.
1946-ban részt vett az első cannes-i filmfesztiválon, aztán amíg élt
mindegyiken. Sok filmrendezőt ismert (Bresson, Truffaut, Fellini). 1955-ben,
Párizsban képei együtt szerepelnek Brassaï, Doisneau, Man Ray
alkotásaival. Fiatalkori képei alapján fedezik fel 1963-ban és nyílik meg
kiállítása New Yorkban. Képeit a Life magazin is közli, sorra jelennek meg
albumai. 1974-ben 7 évre Valéry
Giscard d’Estaing elnök hivatalos fényképésze lett. 85 éves korában a francia államnak
adományozta teljes életművét: 130 családi albumot; minden negatívját, üveglemezét;
75 éven át kézzel írt naplóját és fényképezőgépeit.
Nehezen választottam képet.
Nekem kedvenc, noha nem jellegzetes Lartigue kép. Helyszín: Biarritz az
előkelők üdülőhelye. A tengerparton van egy szikla, amelyen Szűz Mária szobra
áll és egy hídon közelíthető meg. A kép a mólószerű építményen készült. A móló
jobb fele egy kérdőjelet formázó mellvédfal, a baloldalon áttört korlát van. Az
Atlanti-óceán hullámai a sziklán szilaj robajjal víz-gyöngycseppekre aprózódnak
és mozdulatlanná dermednek az expozíciókor. A víz messze átcsap a mellvédfalon,
melyen egy kalapos férfi könyököl. Takarásában áll még valaki. Szinte hallani a
végtelen óceán dübörgését. Vakítóan süt szembe a Nap. A nagy morajlásban és
fényben megszólalni sem érdemes. Szótlanul állunk szemben a vakító végtelennel.
Később egy másik francia, Henri Cartier-Bresson bostoni
képe volt hasonlóan rejtélyes: ott férfiak hevernek szótlanul a fűben, kalapjuk
mellettük…
Jacques Henri
Lartigue 92 éven keresztül megőrizte gyermekien friss látásmódját.
Szalay Ákos
