December 3.

Valahol cselló szól

Szelíd adventi vasárnap reggel. Hidegen fénylik a téli táj. A Duna nesztelenül teszi partra hullámait, mint gondos családfő a jól nevelt gyermekeket.
Ébredés után nagyot nyújtózkodnak a hivatalnokok és gázóra-leolvasók, álmosan néznek körbe szobájukban a pedagógusok és mozdonyvezetők. Kávéillatban ásítoznak a kőművestanoncok és a kiadványszerkesztők. Szerelmes gimnazisták írnak kapkodós, mohó, ágyékillatú üzeneteket kedveseiknek. Langyos szobákban ásítoznak a rádiós hírek, elharapott ásítozásaikat papírsuhogás mögé rejtik a vasárnapi bemondónők. Nagyot nyújtózkodik a munkaerőhiány, gémberedett tagjait ropogtatja az ENSZ menekültügyi egyezménye.
A szaloncukorárust kirázza a hideg. Tenyerébe lehel, toporog, a napi bevétel esélyeit latolgatja, majd aggódó gondoskodással igazgatja meg az előtte feltornyozott édességhalmokat. A folyó mögött a Visegrádi-hegység húzódik hosszan, komoran, mint kemény tekintetű nagynéni egy megszeppent iskolás kisfiú mögött. A fák közt messzire fehérlik az éjjel esett hó. Az egyik völgyben őzek bandukolnak rudliba verődve. Valami különös jelzést fognak a világból: egyszerre megállnak, neszeznek a reggeli hóesésben. Az őzek megérzik, ha valami különleges esemény történik a világban. Élénksárga kukoricával vastagon meghintett vadetető mellett állnak: mint angyalok a teremtés első percében, mikor az Ige végighajolt az idő és a tér felett, mikor az égi szárnyasok bölcs-kedves szemekkel nézték, ahogy az Isten végighintette az eget éltető-fénylő csillagokkal.
Idős nő piros biciklin teker a folyóparton, a rozsdaette kormányon két degeszre tömött szatyor fityeg ólmos lassúsággal. A pedál ritmikus nyikorgása a csendesebb pillanatokban halkan áthallatszik a Duna túlpartjára. Régi, szavatosságukat vesztett emlékeit viszi valahová, ahol otthagyhatja, ottfelejtheti azokat. Kopott, elhasznált veszekedéseket. A dohos szagú, magányos karácsonyestéket. Haragtól bűzlő régi mondatokat. Megáll. A túlpartot fürkészi fázós hunyorgással. A távolban egy vasárnapi busz halad. Vasárnapi buszmeleg. Erre gondol. Majd megtapogatja a szatyor oldalán kitüremkedő borosüveget, meg van-e még. Összébb húzza kabátját. Hideg szél húz a dombok felett, nyikorogva zúg a téli tájon át. Valahol a hideg, fénylő táj mögött megmozdul a nagy kéz, ablakot nyit, kiszellőzteti a világot.
Harangoznak a közeli kistemplomban. Szelíd adventi vasárnap reggel. A megszentelt épület kertjébe négy alak érkezik hosszú fekete kabátban, majd megállnak. Nem beszélnek, nem mozdulnak, csak állnak. Mintha várnának valamire, valami igazán fontosra. Egyikük kabátszára alól fehér szárnyvég lóg ki, épp csak a tollak végei. Tekintetét lassan az égre emeli. Valahol cselló szól.

Szávai Attila (1978, Vác) író, szerkesztő. Legutóbbi kötete Huszonkettő címmel jelent meg.(Palócföld Könyvek, 2016; e-book formátumban Kossuth Kiadó, 2017)