Érintések

És mégis itt van. Talán élõbben az élõnél. Verseinek megannyi gyönyörû sorában. Valami csodálatos szellemi átlényegüléssel van jelen közöttünk örökidõkre. A nagy költõk sorsa ez. Idõtlenek. Õk a mi szellemi stigmáink. Õk belefájtak és belefájdultak egy-egy születõ gondolatuk mélyetlen mélységébe, vagy égi verõfényébe. Mi már csak gazdagodhatunk és beleszépülhetünk e költõi stigmák ezen, verõfényes, misztikus virágaiba. Aki beletekintett és elidõzött már a verõfényben, az tudja, szépséget lát. Mert a verõfényben

a Nap szétszórt sugarai mindig különleges, szinte természetfölötti fényben világítják meg az eget és a földet. A jó költõ verse, olyan, mint a verõfényben ragyogó arc. Arc amely, az emberi lélekben lezajló történések

világító lámpása. József Attila a meg nem értett intelektüell, a magyar költészet morális prófétája tiszta fényû lámpást hagyott örökül nekünk. Harminckét évesen életmûve zárt egészet alkot, fájón befejezett életút.

„Az Isten itt állt…” töredékében írta: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.” Micsoda éles, tiszta belsõ látás, lélekfényû fotográfia minden idõk, minden emberérõl! Vagyis rólunk. Mert sokszor mi is elindulunk világkerülõ útra keresni azt, ami pedig ott van közvetlen mellettünk. Talán egy másik emberben, aki csak egy jó szavunkra, parányi figyelmességünkre vágyik. A megértésünkre és a tiszta szívûségünkre. Igen, lennie kell minden emberben – az ateistában is! – , annak a vágynak, hogy ha csak egy pillanatra is, de megragadja, megízlelje a szakrálist, a csodát, a természetfölöttit.

Isten földre vetülõ elragadó verõfényét. Hogy keresse Isten legtökéletesebb földi valóságát és jelenlétét. S találjon rá: a hit és a szeretet által. Ez az igazi „nagy kaland”. A jelenleg legnagyobb kihívása az emberiségnek. Hetek óta motoszkál bennem egy szó: ellenszélben.

Mostanában valahogy mindent fölkap és fölforgat Magyarországon ez az ellenszél. Ebben kell élnie,  dolgoznia, mûködnie, bizonyítania, hazán belül és kifelé, hatalmak felé. Eddig is gomolygott fölöttünk, de most fölbátorítva igen fölbátorodott. Honnét az ereje? Mibõl táplálkozik? Régi önmagából, öngerjesztõn?

Nyolc éves kormányzásának lerakódott porát, politikai-gazdasági szmogját, csõd kezelõ nemtörõdömségének gondját, baját ontja most az ország szívére. Amivel akkor belepte, azt most fölkavarja,

és ellenszélben kíméletlenül zúdítja rá az országra, mindent a jelenlegi vezetés hibájául fölróva. Az általa elmulasztott intézkedések, törvényalkotások felelõsségét és moralitását kéri számon a cinizmus magas fokán. Trükkös? Több annál. Alattomban veszélyes. Mélységesen elszomorító az az uniós magatartás is, hogy ha egy ország kormányfõje hazája gazdasági életét nemzeti értékek és érdekek mentén kívánja és meri alakítani, azt politikai-prédának vetik. Elgondolkodtató, hogy azon nyomban mennyien gyûlnek köré.

A természeti nagy katasztrófák gócpontjait, eredõit a szakemberek be tudják határolni.

Mi okozta, okozhatta a természeti katasztrófát. De ez, a Magyarország fölött örvénylõ ellenszél- jelenség, ez a szellem-cinizmus kiismerhetetlen. Kisiklik a morál, az erkölcs, a jog értékkörébõl, emberi tisztes mércéjébõl. Nemzeti- keresztényi- emberi értékeinket veszi célba, mindazt, ami nekünk fontos, ami, Magyarország létalapja. Ez az ellenszél-jelenség hangulatilag rátelepszik az országra. Félelmet kelt. Káros, rossz indulatokat gerjeszt, gondolkodását tompítja, hogy majd irányíthassa. Hazán kívüli szövetségeseket keres, és talál. Elkeserít és elbizonytalanít, még amúgy jó szándékú embereket is. Gyöngíti az ország erejét.

A lelkem most félti Magyarországot. Józan okosságra és bölcsességre, nemzeti elkötelezõdésre és összetartásra, talán, rég nem volt olyan nagy szüksége ennek az országnak, mint most.

Szórád Ágnes