A mesélő ember

A kórterem azoknak a világa, akik életkorukat, betegségüket azzal a reménnyel bízzák szakértõ ke-

zekre, hogy eljön majd a nap, amikor az élet ott folytatódhat, ahonnan ezekbe a fehér, ám kényelmet-

len ágyakba kerültek. Idegen emberek. Hátuk mögött az élet számos megtörtént eseményével, tapasz-

talatával és mindezt – a gyógyulás várásának idejét elütendõ – ki színesebben, ki pedig szárazabban,

de reményteli módon adja tovább a betegtársaknak…

Nem panaszképpen mondom el a történetet, de bizony jómagammal is megesett, hogy sürgõs kórházi ellátásra kényszerültem és gyorsvonati sebességgel vittek az egykori MÁV Kórházba, Budapestre. A nõvérke már várt a kijelölt ágyamnál és megkért, hogy ne sokat vacakoljak, mert a dolog sürgõs. Még ma mûtét lesz! A ruháimat rakjam a szekrénybe, aztán húzzak pizsamát, és ezekkel a papírokkal azonnal induljak a röntgenbe. Majd, ha visszajöttem, a vért Õ leveszi. Mivel a lélek éppen csak hálni járt belém, a

szobatársaknak be sem mutatkoztam, csak annyit láttam, hogy már ketten fekszenek a kórteremben. Egyikük az ablaknál, egy beteg középen, majd pedig én leszek a balszélsõ. Ezzel kifordultam a folyosóra. A nõvérke, aki tíz óra tájban állva ette a reggelijét, letette tányérját és bögréjét a nõvérpultra, majd utánam szólt: „ nem szédül?! Ne adjak kísérõt?” „Köszönöm! – ne,” szóltam vissza és folytattam utamat a röntgen felé. Az ajtó fölött a lámpa sûrûn-sûrûn pirosra váltott jelezve, hogy a betegbe most hatol be a röntgensugár. Aztán én következtem. Köszönés után átadtam a papíromat, amelyre az asszisztensnõ csak rápillantott és már tudta mirõl van szó. „Úgy tessék az asztalra feküdni, hogy oldalára fordul” – mondta olyan kedvesen, mintha a mai napon csak én lennék az egyetlen vizsgálandó betege. Azután elment. Ketten maradtunk

a géppel, amely egy halk kattanással jelezte, hogy munkája véget ért. Abban a pillanatban megjelent az asszisztensnõ is. „Tessék maradni, segítek felülni. Jó, – mondta – föl lehet öltözni.

Ezt a filmet pedig, legyen szíves, vigye vissza az osztályra.”

Az osztályon már várt a nõvérke. Itt minden kiszámított idõre történik – gondoltam. Elvette kezembõl a filmet és egy láthatatlan doktorhoz vitte. Ez alatt én bemutatkoztam a szobatársaknak. Az ablaknál fekvõ, csak épp, hogy felém fordította fejét, a középsõ, pedig a plafont nézte… De már ott volt nõvérke is. „Egyeske, feküdjön az ágyára! Itt a bátorító injekció!”- és egy jelentõs mennyiségnyi folyadékot a fenekembe döfött. „Mindjárt jön a beteghordó, most már tessék az ágyon maradni.” Aztán elment…

„Nem irigyellek öregem” – szólalt meg az ablaknál fekvõ beteg.

Mikor ébredezni kezdtem, egy sereg fehérköpenyes állt az ágyam körül, azt kiabálva, hogy „jó reggelt” és lelkendeztek, hogy fölébredtem. Ahogy a fejem az ablak felé elfordítottam, kint már sötét volt, a kórteremben pedig égett a villany.

Éjszaka valaki megfogta a csuklóm. Talán a pulzusom számát mérte. Azután egészen a fülemhez hajolt és súgva azt kérdezte, „nem kér fájdalomcsillapítót?” Akkor megéreztem a világ legdrágább parfümjének illatát. A reggel a kórházakban korán kezdõdik. Öt órakor a takarítónõk már teszik a dolgukat, meg a zörgést a mûanyagflakonokkal. Valahogy ez sem zavart, tudtam aludni. Mikor fölébredtem, már az ablaknál fekvõ szobatárs mesélt, a középsõágyas plafont nézõnek. Sorolta gimnazistatársait, hátha közös ismerõsökre lelnek, aztán a katonáskodás idejében szemezgetett, meg a szüleirõl beszélt, a feleségérõl, gyerekeirõl. Minden napra jutott az élményekbõl. És minden nap meghozta a maga új reményét, hisz egyre jobban lettünk. Csak a középsõ ágyas nézte rendületlenül a plafont. Az ablaknál fekvõ ezért, minden délután elmondta, hogy azon napon mit lát a nyüzsgõ életbõl az ablakon át. Ma, szerelmespár ült a parkban egy padon és a virágillatú bódulatban órákon át, ölelték egymást… és itt végeszakadt a mesének, mert a nõvérke osztotta a délutáni hõmérõket. Máskor a mesemondó a parkban gyönyörû fákkal övezett tavat látott, amelyen vadkacsák és hattyúk úsztak a feléjük dobott perecdarabok után. A vasárnap, a nyugalom és méltóság napja a kórházban is. Szent hangulat. A szabadabb légkörben betegtársaim is elindultak néhány lépést csavarogni, hogy megmacskásodott izmaikat, berozsdásodott izületeiket egy kis mocorgással megmozgassák. Ilyenkor a plafont nézõ sorstársam furcsállotta, hogy az ablaknál fekvõ mesélõtárs, gyakorta rossz irányba akart elindulni, ezért belekarolt és úgy csoszogtak. Én a kórteremben maradtam, hisz valakinek mindig ott kellett maradnia, mert a nõvérek figyelmeztettek, hogy a kórházba tolvajok járnak. Sok kedvem még a sétához úgy sem lett volna, mégis nagy megtiszteltetés ért…

Civilruhás férfi jött az ágyamhoz. Tisztelettel köszöntött. „Tudod, templomba megyek, de úgy éreztem, hogy elõtte téged meg kell látogatnom. Hogy érzed magad…” És hol szakmai, hol baráti diskurzus folyt a belsõmben korábban dolgozó fõorvos és a paciense között. Mert valaha az orvosok, Isten teremtményeit gyógyították, Isten nevében! „Akkor szólok a nõvérkének – mondta – hogy délben már kaphatsz szûrt

csontlevest és három darab kekszet.” Ezután elbúcsúzott és a fõorvos úr elment a templomba…

A betegtársak visszacsoszogtak a folyosóról és elfáradtan dõltek ágyaikba. A plafont nézõ el is aludt. Pedig hozták az ebédet. És bár sokaknak hihetetlen, de lassan kanalazva ettem a földkerekség legfinomabb csontlevesét, majd a kekszekbõl picit haraptam, mint a gyerek, hogy sokáig tartson. A „lakoma” után pedig, engem is elnyomott a buzgóság…

A délutáni órákban ismét csak a mesélõ betegtárs volt a szóvivõ, aki most korzózó elegáns hölgyekrõl és urakról mesélt, akik le- s föl sétálva gyönyörködtek a katonazenekar rezesbandájának melódiáiban.

A látogatókat a nõvérke illedelmesen kitessékelte a kórterembõl és kiosztotta a lázmérõket, meg az éjszakára rendelt orvosságokat… Villanyoltáskor, már mind a hárman az álmok országútján jártunk. Nyugodt éjszaka volt.

A hajnal a szokásos zajjal köszöntött ránk. Aztán a nõvérke is megjelent a hõmérõivel, és parancsával: „hõmérõzés után Urak, zuhanyozás, borotválkozás!” De, a mesélõ betegtársunk nem

nyújtotta a kezét a hõmérõért… Az éjszaka, neki örök pihenést hozott.

A nõvérke segítséget hívott, levetkõztették, majd egy lepedõvel leterítették a mesélõt, hogy most már semmi ne zavarja e földön. Bár még zavarta az ügyeletes orvos, aki konstatálta az öröklétbe szenderülés tényét. Majd azután jött a beteghordó, áttette a tetemet a hordágyra és rezzenéstelen arccal kitolta a kórterembõl. A nõvérek pedig szétszedték az ágynemûjét. Hoztak másik matracot, lepedõt, párnát és friss ágyhuzatokat.

Amikor a rend helyreállt, a plafont nézõ beteg hívatta a nõvért, hogy szeretne az elhunyt ablaknál lévõ ágyába átfeküdni. „Miért, nem jó itt magának?”- kérdezte a nõvérke kissé idegesen. „Tudja, majd ha jobban leszek, én is szeretném látni azt a különös világot, amirõl néhai társunk oly sok szépet mesélt.” „Jó!- mondta a nõvérke – még van dolgom az osztályon, de ha végzek, visszajövök és átköltözünk.” „Köszönöm szépen!”- válaszolt a szobatárs, és nézte tovább a plafont.

Reggelim egy kockasajt volt két keksszel és egy bögre tea, ami olyan rossz volt, hogy a betegek szerint szilvafa levélbõl készül. A sajtból megint csak piciket haraptam. De ebédre…! Ígéret szerint pazar fogás lesz. Krumplipüré, egy kevéske levesben fõtt darált hússal. A vizit semmi különös intézkedést nem ren-

delt el. Kint már edényzörgés, tányércsörömpölés jelezte, hogy közeleg az ebédosztás. És ekkor váratlanul, megjelent a nõvérke, és odaszólt a plafont nézõnek: „Na tessék jönni, végrehajtjuk azt a helycserét”– és azzal nekilátott a beteg éjjeliszekrényének kirámolásához, majd áthordta a holmikat a másikba. „Tegye a balkarját a nyakamba, jobb kezét meg tessék ide adni. Most föl fogunk ülni.” És egy mozdulattal, már föl is ültette a beteget az ágya szélére. Hallottam, amint mondta neki, hogy most pihenjünk. Megkereste a papucsait és pihenés ideje alatt lábaira húzta.

„Most fölállunk…, karoljon belém…, és induljunk. Csak lassan…, másik kezével fogja meg az ágyat…” A vezényszavak bizony ágytól ágyig tartottak. Végül is megérkeztek. A nõvérke leültette az ágy szélére a beteget és ismét egy kis pihenést javasolt a fárasztó séta után. Ez alatt a betegtárs titokban, a nõvérke mellett kinézett a kórterem ablakán és csak egy ház tûzfalát látta. Megdörzsölte a szemét, kissé elõrehajolt, de a kép nem változott. „Mi az ott?” – fordult a nõvérke felé a szóval. „A kis földalatti egykori remízének egykori udvara és az utána lévõ ház tûzfala van mögötte.” Aztán lefektette a beteget

a frissillatú ágyba, akinek ekkor már úgy hullottak a könnyei, mint egy nyári zápor.

Csak az orvosok és a nõvérek tudták, hogy az éjszaka a vakember átment az örök sötétségbõl, az örök világosságába. De amíg itt volt, szétszórta kincsét nap-nap után mindazoknak, akik rá voltak szorulva, és akiknek napjaik száma ugyanúgy véges, mint az övé volt.

Dr. Simon József