Március 11-én Eperjes Károly elõadására indultam, és egy lelki kirándulásra érkeztem. A mûvész úr három pillér – a szabad akarat, a megtérés és az üdvözülés – köré építette fel estjét, a XX. századi istenkeresõ költõk: József Attila, Weöres Sándor, Pilinszky János, Ady Endre, Nagy László és Babits Mihály verseibõl, Négyessy Katalin gordonkamûvész zenei kíséretében. A költõk istenkeresésének olykor lázadó, olykor beteljesült mivolta, s Eperjes Károly vers magyarázatain és személyes történetén átsugárzó erõs hit saját istenkapcsolatomat is egészen új felfe dezésekhez vezették. Ebben az írásban ezeket a felismeréseket szeretném megosztani. Az Istenhez fûzõdõ gondolatlánc Húsvét miszté riumában teljesedett ki. Kiélesedett a Golgota drámája s annak szereplõi: Mi magunk, emberek. Életünk egy folytonos Húsvét, ami az Édenre való nemet mondással kezdõdik:
Hiszem… Nem, ez nem jó szó. Tudom, hogy a szeretet teljességet teremt. Az Isten megteremtette az Édent, saját középpontunkba: a szívünkbe. S ha mi, emberek, kilépünk az Édenbõl – öntudatlanul ácsolunk magunknak szenvedést. Hát másoknak még hányszor! Igen, egymás Golgotájában is jócskán van szerepünk – megteremtjük a magunk, és mások keresztútját. Áruló Júdások, gyáva Péterek, ítélkezõ Pilátusok, s más szenvedésén fröcsögve röhögõ csõcselék vagyunk – amíg egy szó túlharsogja szívverésünket: az ÉN. Az önmaga körül pörgõ egyéniségek halmazának hû tükre József Attila: A számokról c. verse:
„Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfelett az irka,
hogy mindegyik csak magára gondol,
különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
pedig csinálhatja a végtelenségig,
az 1 ilyformán mindig 1 marad
és nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erõt magatokon
És legelõször is
a legegyszerûbb dologhoz lássatok –
Adódjatok össze,
hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.”
„…és csudálkozik módfelett az irka, hogy mindegyik csak magára gondol”. Talán ezért (is) van, hogy
a várandósságok 45%-a abortusszal végzõdik(!), talán ezért történt, hogy egy nemzet – Eperjes Károly
szavaival élve – „megtagadta önmagát” 2004. december 5-én, talán ezért találkozom mostanában annyi ki-
üresedett, felszínes életben vergõdõ emberrel.
„Kiüresedett, felszínes élet”… Ha egy embernek fényes a karrierje, van pénze és elismertsége, ám legyen! Ha ez szeretettõl hajtott, kemény munka gyümölcse, fejet hajtok elõtte. De ha mindezt puszta önérdekbõl tudja magáénak, inkább sajnálatot érzek, semmint elismerést. Mert a föld összes anyagi kincsét felélheti, csücsülhet pénzhalmokon és hallhat a nap 24 órájában rangjának járó, hízelgõ, talán sokszor talpnyaló szavakat, a lelkében koldus. Mert az, hogy az „enyém” nem jelent semmit. A sírba nem viheti magával pénzhalmait, csak beteges ragaszkodását. S a szerzés öröménél mindig nagyobb a közösség, az együtt öröme.
És mit éreznek azok, akik önmaguk érdekeit állítják az együtt derûje elé? Azt hiszem, valami szürke,
viharos tévképzetben tengõdnek. Aztán van a felszínességnek még más válfaja is…
Az ujjal mutogató, harsogó csõcselék, kinek tagjai pontosan tudják, hogyan kéne élnie a másiknak, csak
saját problémáikra nincs receptjük. Önnön életük kifolyik kezeik közül, de kapva kapnak az új, szaftos
pletykákon. Aki kicsit kilóg a „megszokott” kategóriából, azon lehet röhögni, vagy megbotránkozni. Aztán másnap ájtatosan a kibeszélt szomszéd szemébe mosolyogni. Mindegy, csak történjen valami. És a saját szennyes? Azt inkább söpörjük a szõnyeg alá, nehogy megszóljanak…!
Náluk keményebbek a Kajafások. Azok, akiknek nem csak szórakozást jelent a másik életében való
vájkálás, hanem akik sziklaszilárdan gondolják, hogy ítéletet mondhatnak a másik felett, csak mert amit csinál, az a törvény vagy szokásjog, esetleg az önmagukkal szemben felállított szabályok szerint „nem he-
lyes”. Hideg, szabályokat pörgetõ eszük az úr az együttérzés felett. A nekik megfelelni vágyó bábok a Pilátusok. A struktúra emberei. Behódolnak a náluk erõsebbek nek, véleményük a mások által szájukba rágott mondatfonal. Nem meggyõzõdésbõl hanem megszokásból, megfelelési kényszerbõl vagy félelembõl élnek úgy, ahogy. Nehéz teher a félelem. Ezt a Péterek tudják legjobban. A Péterek, akik saját bõrük mentése végett, rémképektõl megbûvölve visznek végbe gerinctelen tetteket. A félelem nevû méreg berágja magát az ember gondolataiba, jelenébe és döntéseibe. Ráadásul csak illúzió: Egy meg nem történt dolgot játsszunk le fejünkben ezerszer és ezerszer. Ahelyett, hogy a jelenben élnénk. S a környezetünkben számos óvintézkedést teszünk, nehogy bekövetkezzen a gyomorszorító esemény, ahelyett, hogy önmagunkban oldanánk fel a görcsöt, ellenszert keresve.
Kajafás, Pilátus, Péter… Az ember különvált a nagy Egésztõl, és játssza a különszakadt részek által
ráaggatott szerepeket. Aztán eljön életük nagycsütörtöke. A homályos szerepek szertefoszlanak, és már ott van a szív elõszobájánál: a getsemani kertben. Itt már nem fordul el a Sorsától. Megadja magát a szeretetnek nevezett õserõnek. Õserõ? Egyetlen erõ. Átadja önmagát, hogy élete összeadódjon a többiével, a végtelen
felé… Itt már nincs „én” csak „együtt”. És az én, az egó meghal. A szívtõl különvált szerep szertefoszlik. Ez az a pont, ahol a csõcselék nem valaki ellen verõdik össze, hanem valami mellett a sok egyén közösséggé formálódik. Ez az a pont, ahol a Kajafás rádöbben, hogy minden ítélettel maga fölött ítélt, és az együttérzés gyõz az ész kategóriái felett. Ez az a pont, ahol Pilátus felszabadítja önmagát az elvárások hamis gátjai alól. Ez az a pont, ahol Péter megtanul bízni.
Azt hiszem, a felsorolások hossza véget nem érõ – mert mindannyiunk életében ott az Éden, a különszakadás, és vele együtt a nagycsütörtök, a megadás, sorsunk felvállalásának lehetõsége, ami összefonódik az isteni terv véghezvitelével, a nagypéntekkel, s az Istenhez való visszatéréssel. Megadod önmagad, és ezért te vagy a legerõsebb. Feláldozod a szerepektõl irányított életed, s az isteni úton indulsz el – így léted végtelenné tágul. Hazatérsz az Egységbe. Nekem ezt jelenti Húsvét.
Azon az esten, pár óra alatt újra megtettem életem útját Krisztussal. Külön ajándék, hogy mindenközben egy olyan ember közvetített felém értékes gondolatokat, aki már megélte saját nagycsütörtökét. Én pedig a kedves Olvasónak továbbajándékozok egy ott kapott verset:
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erõ, lábraállni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hûség van jelen
az üres ûrben tántorgó világon.”
(József Attila: (Az Isten itt állt a hátam
mögött…))
Tóth-Bajnógel Adél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése