Megkötözték Õt és elvivék

Emelj fájdalmadba, amikor gyötrõdsz a Gecsemáné kertben. Emelj a lelkedbe, hadd lehessek veled. Engedd magadba ember-villanású tisztátalan létem. Balga lelkem mit is kérsz! Hisz miattam gyötrõdsz a Gecsemáné kertben, hogy „gyógyírt adj lelkemnek és a bûntõl, a vádtól így ments meg.” A tanítványok – Péter, János és Jakab – aludjanak csak ott távolabb, vérverejték arcod ne nehezüljön szívükbe. Épp elég lesz bátortalan hitvallásuk önvádját hordozni a lelkükben.
Embervilágot imádkozol bele Isten akaratába. És a magad sorsát. Ez a pillanat az, amikor Isten elengedi a világ kormányrúdját és keze nem pihen az emberiségen. A rossznak és a gonosznak kavargó örvényében magára hagyatva sodródik. Átéli a sötétség zûrzavarát. S éppen Isten nevében készül ítélkezni. Ki ellen? Az
Isten Fia ellen. A gecsemánéi magányban Atyádhoz emeled lelked szenvedés poharát.
Földi fájdalmunk most válik égivé, s az égi szeretet most hajlik bele minden földi fájdalomba. Tebenned és Teáltalad oly közelivé vált az emberiség bûnbocsánata. De Te, tudod, a keresztre kell vinned ahhoz, hogy megments bennünket. Amikor a lélek szenved, a test kiált. Lelked már egy az Atya akaratával, kész vagy beleteljesedni. De a tested még emberek kezére adatik, hogy kitöltsék rajta féktelen dühüket. Érettünk a fizikai fájdalmat is a keresztre kell vinned. Árulód közeleg, indulnod kell Jézus. Utadaz Olajfák hegyétõl a Golgotáig a legnagyobb szeretet stációja lesz. Szólítod az alvó tanítványokat: ébredjetek! Hangodban a szomorúság örök csönddé kövül a Gecsemáné kertben. Ez a csönd azóta menedéke a keresztény léleknek. Hányszor és hányszor borultunk le életünk egy-egy fájdalmas szakaszán ebbe a gecsemánéi csöndbe. A Mester áhítatának kedvelt szentélyébe. S hányszor erõsödött, újult és tisztult meg a szívünk itt, az Isten szeretet könyörületében. Mert mi sem rekedhetünk meg életünk Gecsemáné kertjeiben, a gecsemánébeli
gyötrõdésekben.
Az olajfák alatt az árulás és a képmutatás megfonta fondorlatos idõ-hálóját és kivetette Isten Fiára. A húsvéti hétnek éppen legszentebb estéjén. Ha valamely tett gonosz, annál gonoszabb, ha szent napon követik el. S annál fájóbb, ha Isten házába járó teszi. De a „sötétségnek hatalma” tudja az órát, mikor kell cselekednie. Talán nem is õk fájtak neked igazán, nem a római katonák, a templomi lévita-õrség és a fölbõszített nép. Még talán nem is a nagytanács tagjai, akik kivetették magukból az Isten Fiát.
Olyannyira „szívükön viselték” ármányos tervük sikerét, hogy maguk is eljöttek az elfogatásodra. Biztosak akartak lenni. Õ fájt neked Jézus, a tanítvány. Júdás. Amikor elébed lépett és arcodra égette az árulás je-
lét. Azóta ebbe a jelbe sûrûsödik bele az emberiség történelmének legsötétebb tette. „Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát?” Amíg lesz a földön tiszta, õszinte szeretet, addig megvetett és visszataszító legyen ez a tett mindenki elõtt, aki adta vagy kapta valaha is a szeretetnek ezt a „pecsétjét”. Vétség ez az emberi szív és
annak minden szent érzése ellen. Amíg a többi tanítvány a közeledben megtisztult, Júdás nem. Fölébredt lelkiismerettel sem tudott Istenhez odafordulni, a szakadék mélye húzta magába. Örök Júdás-kép ez, bélyeg rajtam, minden keresztényen és az emberiségen. A tanítvány, a barát árulása fájt neked. Meg a lelked mélyén
valahol már Péter is. Az „éjszaka fiai” kardokkal, botokkal, fustélyokkal mentek rajtaütéssel ellened, az Isten
Fiát, mint egy bûnözõt elfogni. Egyszerre csak ott álltál elõttük félelem nélkül, zavarba ejtõn és megszégyenítõn. Mint ahogy a pásztor testével fedezi nyáját, védve, féltve úgy álltál oda tanítványaid és a poroszlók közé. Legnagyobb döbbenetükre, akik azt hitték, hogy majd megbújsz valahol a kert sötét részében. A gyávaság mindig saját cselekedetén méri le a másik gondolatát és szándékát. Hogy kellett csalódniuk, amikor elébük álltál és megkérdezted: „Kit kerestek?” Volt a hangodban és megjelenésedben
valami megdöbbentõ hatalom, amitõl szinte visszahõköltek. A Gecsemáné kertben virrasztásban és imádságban átgyötrött és gyõzelemben megszilárdult lelked elragadtatása volt ez. Erõ és méltóság sugárzott belõled.
Péter is fájt neked Jézus. Lelkét egészen a gyökereiben rendíthette meg, amikor a fõpap házának udvarán a Mester és tanítvány tekintete egymásra szegezõdött. Péter sorsát meghatározta tekinteted. Nagyobb mélységeket tárhatott föl lelkében, mint amiket szóval valaha is ki lehet fejezni. Egyetlen tekintetben egészen odaadhatja magát az egyik lélek a másiknak. Egyetlen tekintetben benne lehet az üdvösség, de föltárulhatnak a kétségbeesésnek mélységei is. Jézus és Péter beleláttak egymás lelkébe. De ez a tekintet tükör is volt, melyben Péter megláthatta önmagát. Meglátta, hogy mit gondolsz róla Jézus. Hisz õ volt az, aki néhány órával azelõtt a többieknél is jobban fogadkozott, hogy sohasem fogja elhagyni Mesterét. S most levetette magáról a tanítványt és cserbenhagyott. De megmentõ tekinteted megtörte a Pétert fogvatartó gyávaság és tagadás erejét. Mert nem harag volt benne. Abból a szempillantásig tartó tekintetbõl Péter bocsánatot és
kibeszélhetetlen szeretetet olvasott ki. Ettõl a pillanattól bátorság és méltóság szállt reá.
Pétert az elbukott tanítványt a mélység szélérõl hozta vissza megváltói hatalmad, irgalmasságod és
szereteted, amely az állhatatos hit kõsziklájává tette. Ami jó és áldásos tanítványi munkát csak végezhetett késõbb Péter e világban, –hinni akarom –, hogy ebbõl a pillanatból fakadt. Az irgalomból, a szeretetbõl és a megbocsátásból. Simon Péterhez hasonlóan mi is hányszor teszünk szenvedélyes fogadkozást, hogy kitartunk melletted, ha az, aki ellen vétkeztünk, mindig ettõl törik meg a szívünk. S nem azért sírunk keserves könnye-
ket, hogy lemosd lelkünk bûnét, hanem, mert tudjuk, hogy már lemostad azt a keresztáldozatodban.
Vajon milyen erõssége lenne hitünknek, dicsõsége kereszténységünknek, ha valamelyik tanítvány, mondjuk János, elég erõs lett volna arra, hogy megossza veled a megaláztatást, a kínzás fájdalmát és a kereszthalált? Persze akkor most nem olvashatnánk az evangéliumát, közönséges leveleit és a mennyei Jelenések könyvét. Ez a tanítvány-hûség döbbenetes hitvallás lett volna megélt kereszténységünkben, színvallás a tanítványságunkban! De ismertedtanítványaid lelkiállapotát. Tudtad, egyikük sem bírta volna ki azt, amit neked kellett szenvedned. Bizonnyal a tanítvány megtört volna és megtagadott volna. Mert nem nyert erõt „virrasztva és imádkozva” mint Te, a Gecsemáné kertben. Szinte „utat nyitottál” tanítványaid számára, hogy elfuthassanak. Féltõ és könyörületes szeretet a Tiéd, Uram.
Az Atya akaratából egyedül kellett járnod megkínoztatásod és szenvedésed útját. Amikor keresztre feszítettek, ez volt a pillanat, amikor Isten nélkül maradt a világ. Egy döbbenetes idõre leállt az emberiség szívverése. Mert a Teremtõ is ott szenved Fia emberi természetében a kereszten. Meg kellett halnod a keresztfán ahhoz, hogy bennünket megments. A halálból föl kellett támadnod, hogy rajtunk legyen a bûnbõl föloldozó kegyelem, s hogy üdvösségre virradjon a világ. Mert Isten királyi székén soha nem lehet úr a bûn. A legnagyobb sötétségbõl is fényességre dereng a hajnal. Így van ez egyéni sorsunkban is. A Golgotán kellett tanítványságunknak is kivirágoznia. Talán épp azért, hogy a tanítványi hûség fehér szirmai majd késõbb,
ha kell, hullani tudjon a Krisztusért vállalt vértanúság vörös szõnyegére.
A fáklya fénye Júdás arcára esett. „Fogjátok meg és vigyétek el biztonsággal!” – mutatott Jézusra. Így hát, „megkötözték Õt és elvivék.”
Szórád Ágnes