Egy világhírû útitárs
Négyen indultunk és négyen is érkeztünk haza újabb Moldvai utazásunk után, ám jó pár napig világhírû útitársra leltünk. Nagylak és Arad között jó útitársunknak bizonyult, nem morgolódott, nem kért inni, nem kért enni, nem beszélt sem románul, sem magyarul, mert utunk során meg sem szólalt. Kárpát havasán ugyanúgy hallgatott, mint Havasalföld völgyein és a Tazló hídján áthaladva, Moldva dombjai között. Még halálakor, még Csíkszépvízen sem hallottuk hangját, mikor is teste szétszabdalt állapotban került elénk éjfélt tájt a Kishavas panzió egyik szobájában. Ott derült ki a cigány ember igazat mondott, hogy útitársunk vi-
lághírû. Pécska. Ide való a cigány ember és az az útitárs, akirõl beszélek s ki részleteiben még Torockóig is elkísért bennünket. Kedves olvasó nem kell ám megijedni: 5. úti társunk „csupán” egy pécskai kenyér, egy pécskai másfél kilós cipó volt. Abban, hogy világhírû, Csíkszépvíz után egyikünk sem kételkedett.
Kosd, Vác, Kecskemét, Szeged, majd Nagylak az útirány, aztán Pécskán megálltunk és az a cigány ember ott a bolt közepén fekete cipõben, fekete nadrágban, fehér ingben, fekete kávéval a kezében mondta azt, amit mondott. Nem sokkal késõbb a cipó a hónunk alatt s irány Lippa, a Maros völgyén fel Déva felé. Már a hegyek között megálltunk egy kisvárosban s láss csodát csütörtökön vásár volt. Oly sok mindent kapni egy ilyen helyen, hogy felsorolni lehetetlen. S a magyar be széd keveredve túlnyomó többségében román sza-
vakkal természetes dolog Soborsin környékén. Estére elértük Nagyszeben Nagytalmács után az Olt folyó völgyét. Egy ismert helyen megszálltunk, de még elõtte megláthattunk egy csodálatos természeti képzõdmény, ami úgy 800 méter magason lévõ felhõ, majd pár száz méter levegõég s azon fölül újból felhõ volt látható. Ez egy igazi „fogarasi szendvics”. Másnap ebben a szendvicsben mi is szép fényképeket készítettünk az alat-
tunk és a felettünk lévõ pára között. A világ kegyes is meg kegyetlen is. Míg mi csudálatos felvételeket készítettünk egy tehénpásztor két elveszett tehenét kereste az országút és a ködvilág között. A Balea tóhoz érve már 40 méterre sem láttunk, de a tó partján egy kabát hátán hógolyó csattant. Nem volt nehéz eltalálni Csipesz kabátját, mert meg sem mozdult a dobás elõl. Ezért jött. Ezért is jött, hogy nyári júliusban hógolyóval hátba vágják. A tettes én voltam. Búskomoran mentünk vissza a parkolóba s ez a búskomorság még 900 méteren keresztül tartott. Erdély és Havasalföld határán átjutva láss csodát, napsütés fogadott. A Fogarasi havasok északi része felhõben volt, a déli része napsütésben. Egyik oldalt csak 50 méter látóvilág
volt, a másikon sok-sok 10 kilométerre is el lehetett látni. A szerpentinen leereszkedve vízesések között vezetett az út. Copra Cabana helyen megálltunk és juhnyájat láttunk pásztorral, kutyákkal, gyönyörû két vízesés között. Idõ múlásával tovább indultunk dél felé, ahol a Kárpát-medence legnagyobb víztározója látható, a Vidraru víztározó. 160 méter magassága /a tetejérõl/ lenyûgözõ, az egyik oldalt hajó kikötõt lát az ember, a másik oldalán a beton völgygát alatt meg szerviz út , mely mellett idillinek is mondható a környezet. Aki ott lent sétál, nem is tudhatja, hogy a beton gát mögött 130 méter magas víz várja azt, hogy majd valamikor lezúdulva elektromos áramot termeljen a természet íj erejébõl. Aki a gáton áll, azért az nézzen felfelé is, mert az elektromos ember test, mint emlék ott magasodik a kilátó fölött. 20 kilométerre a gáttól gyergyószentmiklósi emberek mondták „Mikor suppan a víz a turbinák akkor forognak”. Curtea de Arges után keletre fordultunk. Pár óra utazás után megérkeztünk a Törcsvári hágó elõtti fenyvesekkel benõtt tájra. A szemerkélõ esõ és a felhõk sok mindent eltitkoltak s éppen esteledett, úgyhogy a meglepetés másnap reggelre maradt. A panzió erkélyérõl jobbról kélt a nap, félig felhõben lévõ csúcsok közül, messze nyugatnak hegycsúcsok, nem sokkal alattunk pedig az elmaradhatatlan Kárpátokbéli idill: tehén, juh, kutya s mind ezek felett a pásztor. Kiadós reggeli után átkeltünk a Törcsvári hágón, majd Drakula híres vára mellett elhaladva Barcarozsnyó felé vettük az irányt. Barcarozsnyó vára (Rasnow) pontosan olyan sárga színûre volt festve, mint Krasznahorka vára. Barcarozsnyónak jelen íráskor még van teteje, a másik várnak sajnos már nincs. Leégett. Bízzunk benne, hogy nem sokára ugyanolyan szépen láthatjuk majd azt a felvidéki várat, mint itt Brassótól nem messzire a magyarság ugyanolyan szép ékkövét.
Visszatérve Havasalföldrõl a Kárpátok ölelése közé, utunk elvezetett az Olt folyó menti kis faluba is, Oltszemre, ahol kiderült, él közöttünk olyan ember is, aki „komása a medvének”. Sõt kétszeresen is az. Hogy ki lehet komása a medvének és hogy ötödik úti társunk merre járt még velünk, azt jó egy holdtölte után megtudhatják, a Tazló parti örömünneprõl még nem is szólva. A folyóvölgyek nem csaltak meg bennünket, a bércek barátaink maradtak, a csíkszépvízi Kishavas panzió meg csak várt, várt bennünket, hol megszálltunk estvére s tervezgettük a másnapot. (Folytatása következik)
Szárnyasi Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése